Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)

VI. Gyertya, offer és méhsör

terek munkája teljesen különbözik a gyertyakészítés előbb ismertetett módjaitól, és a magyar néprajzi irodalomban is teljesen ismeretlen. A debreceni mézeskalácsosok az utóbbi évtizedekben nem készítettek gyertyát. Századunk első két évtizedében már csak egyetlen mézeskalácsos, Konrád János foglalkozott gyertyaöntéssel. A ma élő mesterek már nem is emlékeznek a viaszmunkára. Kálmánczhelyi Ferenc azonban még jól visszaemlékezett az inas és segéd korában végzett viaszmunkára. Legtovább — századunk húszas éveiben — már csak vallási szertartásokhoz készítettek külön megrendelésre gyertyakülönlegességeket. Legutoljára a harmincas évek elején készítettek gyertyákat az izraelita hitközség részére, valamint a halottak napján szokásos „kivilágításra" és karácsonyra. Karcagon sohasem foglalkoztak gyertyamunkával, a mézeskalácsos asszonyok Nyíregyházán, Sárospatakon, Szerencsen és Sátoraljaújhelyen azonban ma is intenzíven foglalkoznak gyertyakészítéssel. A Debrecenben csak emlékezetben élő, az előbb felsorolt helységekben ma is folytatott viaszmunka technikája és műszókincse teljesen megegyezik. A mézeskalácsos-mesterek által űzött gyertyakészítési módokat valószínűleg csak a mézeskalácsosok ismerték, illetve gyakorolták. A kétféle gyertyakészítés technikáját az alábbiakban ismertetem, előbb azonban a viasz beszerzésével és előkészítésével foglalkozom. A sárospataki, szerencsi és sátoraljaújhelyi mézeskalácsosok a méz- és viaszszükségletüket a közeli Abaúj-Zemplén megyei falvakból szerezték be. Az Eperjes—Tokaji-hegység magyarországi nyúlványainak lankáin még napjainkban is igen élénk méhészkedés folyik. Évtizedekkel ezelőtt a méhészkedés még sokkal intenzívebb volt.

11 A méhészektől kassal együtt vették meg a sonkolyos mézet. Erről a területről hoztak az alföldi városokba is lépesmézet kétkerekű talyigákon. A talyigát ló vagy öszvér húzta. A debreceni mézeskalácsosok sok esetben rozsnyói, illetve Rozsnyó környékéről hozott mézből dolgoztak. Kisebb arányban hoztak mézet a Hajdúságba a múlt század második felében a Nyírségből és a Szamoshátról is. A sonkolyból a mézet a mézeskalácsosok maguk szűrték ki. Egy felülről nyitott hordóba tették bele a sonkolyos mézet, miután kézzel jól összetörték és egy üstben kissé felmelegítették. A melegítés közben kezükkel állandóan kavarták, de nem nagyon melegítették fel, mert a nagyobb melegítésnél a viasz is megolvadt. A hordónak az alján lyuk volt, s a lyukra leginkább előzőleg vízben megáztatott nyírfaseprűt tettek, ezen át csurgott le a méz. A hordót mézleeresztő lábra (Debrecen) állították s alá tettek egy edényt, ebbe folyt bele a színméz. Ezt a munkát a debreceni mézeskalácsosok felöntésnek mondták. Egyszerre több, legalább négy hordójuk volt felállítva. Amikor a méz kicsorgott, alulról bedugták a hordó kifolyónyílását s egy vedernyi vizet öntöttek a hordóban lévő sonkolyra. A sonkolyt jól összekavarták a vízzel s egy napig hagyták megszállani, s aztán egy külön edénybe leeresztették a mézes vizet. Ezt az édes folyadékot Debrecenben nahzámnak, Nyíregyházán nókszámnak, Sárospatakon nohzámnak mondják. Az első hordóból kifolyt nahzámot ráöntötték a második hordóban lévő sonkolyra, miután a mézet leszűrték, majd a harmadikra és a negyedikre. Mindegyikből kioldotta a még benne lévő mézet. Ezt nevezték elsőrendű nahzámnak. Amikor az elsőrendű nahzámot már a második hordóba öntötték bele, az elsőt ismét felöntötték egy veder vízzel, ezt is folyamatosan tovább öntötték a többi hordókba. Ebből lett a másodrendű, s a következő sorozatban elkészülőből a harmadrendű nahzám. Azt mondják, hogy a három felöntéssel a sonkoly méztartalmát teljesen kioldották. Az elsőrendű nahzámot a lédigtészták készítésénél használják fel. A másod- és harmadrendű folyadékból egyes helyeken mézsört erjesztettek. A kiszűrt sonkolyt egy másik hordóba rak11 Saj át gyűj tésem