Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)

II. A mesterség elsajátítása

dczéssel kapcsolatos rendelkezések is megkívánták.

32 A céhbe álló legény, ha jobbágy volt, köteles földesurától a hozzájárulást megkérni. A debreceni mézeskalácsos céhnek csak polgárjogot nyert személy lehetett tagja.

33 A debreceni mézeskalácsosok, a XVIII. század elejéről ránk maradt céhlevelek tanúsága szerint, pontosan meghatározott rend szerint remekeltek. „A próba vagy Remek csinálás illyen légyen, készítsen négy rendbéli Mézes kalácsokat a' czéh által eleiben adandó formákra, tulajdon maga kezével, mellyeket el készítvén, az egész czéhbeli Társaságnak elő mutassa.. . "

34 A négy rendbeli mézeskalács lehetett négy gattung (egy típusú formák különböző nagyságú, 5-6 darabból álló sorozata) is. Ez annál is valószínűbb, mert — a mai gattungoi alapul véve — húsz-huszonöt darab tészta elkészítess volt a feladat. Érdemes kiemelni itt még egy dolgot az előző idézetből. A remeket a céh által meghatározott formákra kellett elkészíteni. Ez is igazolja azt, hogy a jellegzetes mézeskalácsos készítményt, faformával megmintázott mézestészta készítését írta elő a céh. A XVIII. század évtizedeiben a remeket a debreceni mézeskalácsosoknál az egész céhnek meg kellett vizsgálni, „rendrül rendre, kézrül kézre". Ha kis hibát találtak benne, a remeklő pénzbüntetést fizetett, ha teljesen alkalmatlan volt, elutasították.

35 A XX. század elején már a céh komisszáriusai, a céhmesterek és a vizsgálómesterek bírálják el az elkészült remeket. Ha a remeket kétszer visszautasították, akkor munkáját az a maga költségén más város mestereivel vizsgáltathatta meg.

36 Azt a remeklőt, akinek elfogadták munkáját, „mesterasztal megadása" után bevették a céhbe. Aki bejutott a mézeskalácsos céhbe, egyenjogú tagja lett annak. A XVIII. században még valószínűleg tettek különbséget öregmesterek és fiatalmesterek jogai között. A XIX. század elejétől azonban mind az öregebb, mind a fiatal mestereknek egyenlő jogai voltak. A városi hatóságoknak kellett arra vigyázni, hogy az öreg mesterek ne nyomják el a fiatalokat.

37 A mai mesterek is, de a történelmi adatok még inkább azt tanúsítják, hogy szokásban volt a mézeskalácsosoknál a mesterségnek apáról fiúra való hagyása, öröklése. Az 1713-as céhlevél csak azt teszi kötelezővé, hogy a mesternek a saját fiát is be kell szegődtetnie és minden munkára meg kell tanítania.

38 A későbbiekben is, a XIX. század elején a céhek életét rendező utasítások leszögezik, hogy a mester fiának vagy az öreg mesterasszonyt elvevő legénynek is ugyanazok a kötelességei mind a vándorlásnál, mind a céhbeállásnál, mint a többi legénynek, csak a felszabadulásnál kell a taxa felét fizetnie.

39 A mesterek és alkalmazottaik viszonya az elmúlt századokban nem volt a legegyenletesebb. Az ellentéteket a céh összebékítéssel igyekezett rendezni. Érdemes idézni az 1726-os céhlevél egy részletét: „.. .és egyéb Társalkodásokban is meg kívántatik, hogy a' Mester Emberek, úgy Cselédgyerek, és házok népe között a szép edgyesség, szent szeretet, becsülés és tisztesség megtartassák, és gyakoroltassék, ellenben minden veszekedés egy más becstelenítése, szitkozódás, káromkodás, verekedés, Vér ontás el távoztatódgyék.. ."

40 32 A XIX. sz. elején még azt a könnyítést is megadták, hogy a céh köteles kölcsönt adni a remeklőnek munkája elvégzéséhez, ha az rá van szorulva. Helytartó Tanács leirata. 1805. 6. c. 33 Céhlevél, 1726. 1. 34 Céhlevél, 1726. 15. art. 35 Céhlevél, 1713. 15. art. 36 A Helytartó Tanács leirata. 1805. 6. c. 37 Közönséges Czéhbeli Czikkelyek. 1814. 32. c. 38 Céhlevél, 1713. Bevezető rész 39 Céhlevél, 1726. Bevezető rész. Csatkai Endre is megjegyzi, hogy Sopronban is „apáról fiúra szállt a mesterség" [Csatkai i. m. (1939) 2.]; Szautner Lajos közlése szerint Lindauban is anyáról leányra öröklődött a mesterség (Szautner Lajos: EA., 90. 3.). Ugyanígy van ez a karcagi mézeskalácsos asszonyoknál is, ahol szintén anyáról leányra öröklődik a tudás és öröklődnek a mesterség viteléhez szükséges szerszámok is. 40 Céhlevél, 1728. 9. art.