Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 46. Debrecen, 1986)
II. A mesterség elsajátítása
hogy a legény gyarapítja ismereteit, lát és tanul más munkájú, jellegű városok iparosaitól, de jelentős abból a szempontból is, hogy a vándorló legények tovább adták magukkal hozott tudásukat. így ismerkedtek meg a vásározás mellett, a mesterlegények vándorlása kapcsán az egyes helységek mesterei a szomszédos vagy távolabbi vidék mézeskalácsosságával. Az új legényeket alkalmazó mesterek újdonsággal, ötletes készítményekkel lephették meg vásárlóikat. 27 A legények vándorlásának szokása túlélte a céh életét. Századunk harmincas éveiig jártak mézeskalácsos segédek városról városra munkát keresni. Mind a debreceni, mind a felsőtiszántúli mesterek nagyon szívesen fogadták a munkát kereső legényeket. Ellátták őket pénzzel és igyekeztek rábírni arra, hogy álljanak be hozzájuk dolgozni, mivel nagy volt a mézeskalácsosoknál a munkaerőhiány. Sokan nem is azért vándoroltak, hogy munkát kapjanak, hanem csak azért, hogy vándorlás közben kéregessenek, el tartassák magukat. Minden mézeskalácsos mester kötelességének érezte azt, hogy a hozzá betérő vándorló segédeket élelemmel és némi pénzzel ellássa. A debreceni mézeskalácsos mesterségnek az 1920—30-as években volt egy jellegzetes alakja, Nagy Benjámin, aki egy-két évet dolgozott segédként valamelyik helybeli mézeskalácsos mesternél, azután több hónapra, esetleg évre elment vándorolni. Ez idő alatt bekóborolta az ország minden részét. Amikor nem volt pénze, beállt dolgozni. Több hónapos, esetleg éves vándorlás után ismét visszajött Debrecenbe, és munkát vállalt. Vándorlásairól, élményeiről nem nagyon szeretett beszélni. Az idősebb debreceni mézeskalácsos mesterek fiatalabb éveikben, századunk első-második évtizedében maguk is voltak vándorúton. Kálmánczhelyi Ferenc a századforduló éveiben volt „tanulmányúton". Dolgozott Homonnán, Miskolcon, Ungváron, Nagyváradon, Kunhegyesen. Azt vallja, hogy „mennél többet jár valaki, annál többet tanul". Az első világháború végéig lehetőség volt arra, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia más államaiba is elmehessenek vándorlóútra. Kánya Gyula nyíregyházi mézeskalácsos bevándorolta Morva- és Csehországot, Kárpátalját, Szlovákiát. Általában egy-két évig tartózkodott valamelyik helyen, de megtörtént az is, hogy hét évig is dolgozott egy mesternél. Nyíregyházára is vándorló segédként jutott el. Zuber Gyula makói mester segédkönyvébe a következő városok vannak bejegyezve mint vándorlásának állomásai: Szabadka, Siklós, Eszék, Veszprém, Kisvárda, Tokaj, Makó, Nagyszeben, Makó. 28 A XVIII. század közepén már Mária Terézia elrendeli, hogy senki sem akadályozhatja meg a mesterlegényt abban, hogy a Habsburg-birodalom más tartományaiba el ne mehessen vándorlás közben. 29 Viszont a birodalom más államaiból is jöttek vándorló mesterlegények Magyarországra. Ezek letelepedésével magyarázható, hogy Magyarország nyugati részén a XVIII—XIX., sőt még a XX. században is túlsúlyban vannak az idegen nevű — valószínűleg betelepedett — mézeskalácsos mesterek. A debreceni mézeskalácsosok harmadfél százados céhes múltjából — mint fentebb utaltam rá — egy esetet sem tudunk, amikor akár külföldre', akár országunk más részéből idegen nemzetiségű vagy csak nevű mézeskalácsos betelepedet volna. 30 A XVI IL században Debrecenben a vándorlásairól visszatérő legény, aki be akart jutni a céhbe, annak igazolvánnyal vagy szavahihető emberek vallomásával kellett bizonyítani, hogy rendes házasságban élő szülők gyermeke, „szabados és nem köteles személy", és azt, hogy a mesterséget céhes helyen tanulta. Mindezek igazolása után kérhetett engedélyt a megpróbáltatásra (remekkészítésre). 31 A remek elkészítését a XIX. század elején, a céhren27 Sólymos i. m. 1—2. 27 EA., 12147.16. 29 Szádeckyx. m. 160. 30 Herpay i. m. adatai 31 Céhlevél, 1726. 14. art.
