Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

nek. Úgy látszik, hogy ma, miután a lószerszámok iránt kisebb az érdeklődés, a szíjgyártók legtipikusabb bőrdíszműves tevékenysége a sallangfonás lesz. Mai mestereink a sallangfonásnak különös művészei, s tanítványaik útján nyomukban szinte egy új népművészeti ág van kibontakozóban. Rövid áttekintésünk nem vállalkozhat arra, hogy a sallangfonás technológiáját megtanítsa, csupán a különböző sallangféleségek közötti eligazodást igyekszik szolgálni. A sallang eredetileg egy keskeny, alul szélesedő bőrlebeny, amelynek szélét cifrázóvasakkal kicsipkézték, s bele különböző bőrlyukasziókkal mintákat, motívumokat lyukasztottak. A lyukak alá néha színes alátéteket is helyeztek. A lószerszámok mellett hasonló sallangokkal díszítették a kulacsok szíjait, sallangokat raktak ostornyelekre, dohányzacskókra és még sokfajta bőrből készült tárgyra. Az egészen apró, 1—5 cm nagyságú sallangokat pillangóknak nevezték, melyek szintén igen gyakori díszítőelemei voltak a bőrből készült tárgyaknak. Régen ilyen módon készültek a lószerszámok, kantárok, nyergek sallangjai is. Maga a sallangkötés nem túlságosan régi, talán a múlt század elején alakulhatott ki egy másik ősi technika, a szironykötés felhasználásával. A szirony nem más, mint vékonyra hasított bőrszalag, melynek segítségével összevarrták, összekötötték a különböző bőröket. Az összeillesztéseknél a szironyszálakat ügyesen összefonták, amely díszévé is vált a tárgynak. Szironyfonással készültek a karikásostorok, de alkalmazták pásztorkészségek, bicskatartók, erszények díszítésére, s mint láttuk, a szíjgyártók is a lószerszám különböző részeinek összekötésére, varrására, díszítésére. Maga a technika tehát már ősidők óta ismert, s valószínűleg ezt az ősi technikát kezdték alkalmazni a szíjgyártók a sallangok kötésénél. A sallang készülhetett úgynevezett lapos fonással, amikor a bőrcsíkok vízszintesen kerültek egymásra, és él fonással, amikor az ágak egymásba öltésével a csíkok éle domborodott ki. Valójában a bőrcsíkok különböző egymásba öltéséből, forgatásából, sodrásából alakulnak ki a különböző motívumok, melyeket mellékelt képeinken szemlélhetünk. A sallang szélessége, motívumgazdagsága rendszerint attól függ, hogy hány szálból készült. Már két szálból is lehet forrni, a szebb sallangok legkevesebb 8, de a nagyobbak 60—70, vagy még több szálból is készülhettek. (A szálak száma általában négyesével szaporítható). A fonás végén kimaradt, néha 60—80 cm hosszú lógó szálakat gyakran még külön vékony ágakba összefonják a végükre díszgöböket kötnek. A fonás a kösün készül, s a szálakat a kétélű ár segítségével öltik egymásba. A szép, egyenletes fonás nagy gyakorlatot és művészi érzéket követel. Az áztatással puhított csíkok fonás közben is jól alakíthatók, de még a fonás után is formálhatók bizonyos mértékig. A végső formát úgy nyerik el, hogy a kész darabokat egy erős deszkára ráfeszitik, s így hagyják megszáradni. Száradás után kezdik aztán festeni, fényezni feketére vagy barnára, s ekkor rakják rá az egyéb díszítéseket, rézszegecseket, színes fonalakat, stb. 5. A kulacsok börözése. Magát a fakulacsot régen a csutorások, esztergályosok, vagy más faiparosok készítették. Debrecenben külön kulacskészítő céh nem működött. De a fakulacsok felbőrözése a szíjgyártók feladata volt. A bőrözés célja, hogy a kerek fakulacs nyakba akasztható szíjat kapjon. Ez pedig úgy történt, hogy mindenekelőtt a kulacs két oldalára egy-egy díszes kulacsrózsát készítettek. A köralakú kulacsrózsa egy több rétegű, szélein cifrázott, lyuggatott, néha szegecsekkel kivert bőr lap. Van olyan kulacsrózsa, amelynek közepét szironyvarrással (nem egy esetben pávatollal) kivarrták. A szironyvarrás lehetett egyszerű monogram, évszám, gyakori a virágdísz. A két kulacsrózsán aztán keskenyebb szíjakat fűznek át, s ezek segítségével kötik rá a kulacs peremén körbefutó, hosszú, nyakba akasztható kulacsszíjat. A kulacsszíjat nagyon sokszor sallanggal díszítik. Régi szokás lehetett Debrecenben, hogy a fakulacsot teljes egészében bevonták szőrös lóbőrrel. A „csikóbőrös kulacs" különösen Csokonai Vitéz Mihály híres verse óta vált népszerűvé („Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz"), s ezt — főként idegenforgalmi célra — ma is készítik. Felszíjazása hasonlóan történik, mint a fakulacsoké, de különösen a múlt század vé-