Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

korhoz igazodó lekerekített talpú, esetleg pogácsás kengyeleket a pásztorok évszázadokon át egymásra hagyományozták. Vaskengyel híján néha fából faragták ki a kengyelt is. A magyar kápásnyereg már a honfoglalás korában is szinte a tökéletességig kifejlődött eszköz volt. Magát a kapát a nyeregkészítő mesterek négy darab finoman megmunkált, olykor faragásokkal díszített puhafából állították össze. Az első és hátsó finoman ívelő kapát vagy nyeregfűt belecsapolták a ló hátára támaszkodó két lapos fába, az úgynevezett nyeregfába, majd vízben puhított rugalmas börcsíkokkal kötötték össze. Az első és a hátsó kápa közé egy kb. 10 cm széles áztatott bőrt feszítettek ki, mely amikor megszáradt, teljesen megszilárdította a nyereg szerkezetét. Ezt a vázat kellett aztán a szíjgyártóknak felbörözni. Alul puha filccel bélelték, majd bőrrel fedték be. Kétoldalt a nyeregfához kötöttek két nagyobb puha bőrlemezt, az úgynevezett ódalbűröket, melyek a ló oldalára feküdtek, hogy a lovas lába ne érintkezzen közvetlenül a ló bőrével. Ezután elkészítették a 10—12 cm széles hevedert, amelynek segítségével a ló hátára lehetett szorítani a nyerget. A két nyeregfába csatlakozott a két kengyeltartó szíj, melynek hosszúságát csat segítségével állítani lehetett. A régi magyarnyereghez elől nyakszíj, hátul farszíj is tartozott, amelyek a nyereg előre-hátra való csúszását voltak hivatva megakadályozni. A debreceniek felül bunda, guba darabból úgynevezett nyeregbundát tettek rá, hogy kényelmes legyen benne az ülés. A régi magyar nyereg is később még több alkatrésszel bővülhetett. így elterjedt, hogy elől a kapára keresztben egy díszesre faragott fa, vagy vas keresztfát szíjaztak, aminek az volt a haszna, hogy rá lehetett akasztani a gyeplűt, lehetett bele kapaszkodni, de díszítésül is szolgált. Egyes nyergekre ezenkívül még egyéb tartozékokat is csináltak. így gyakori volt a nyeregkarika, amelybe különböző használati tárgyakat lehetett akasztani, a nyeregtáska, amelyben a lovas értékeit tarthatta, s a nyeregre is alkalmazhattak különböző bőrdíszeket, sallangokat, pillangókat. Az ősi magyar nyeregforma már a középkor óta alakulhatott az európai lovagok által behozott különböző, nem magyar eredetű elemekkel. Különösen feltűnnek ezek a főurak, előkelő hadvezérek nyergein. Ilyenek, főként a XVIII. század óta bőségesen találhatók múzeumainkban. A tiszántúli parasztnyereg azonban nem vette át ezeket a módosításokat, hanem megmaradt ősi formájában. A XIX. század második felétől már nálunk is kaphatók voltak a különböző európai, főleg angol típusú sportnyergek, de a debreceni, s az őket is túlélő tiszafüredi nyeregkészítők egészen a XX. század első évtizedéig a hagyományos nyeregkápákat készítették, s főként a debreceni, hajdúsági gazdák mindvégig ezt a nyeregtípust használták. (Nem szólunk itt a csacsinyeregről vagy tergenyéről, melynek készítése nem tartozott a tanult nyerges- szíjgyártó mesterek hatáskörébe.) 2. A kantár. A ló megszelídítésének, betörésének legfontosabb eszköze a kantár. Nagyon sok fajtája lehetséges, de lényege mindnek egy: a ló fejére húzható szíj alkotmány, amelyhez vasból vagy rézből készült zabola (zabla) csatlakoztatható. A zablát a ló szájába helyezik, s ezzel lehet irányítani vagy fékezni az állatot. Debrecenben készítettek olyan kantárt is, emelyről le lehetett csatolni a zablát s akkor egyszerű kötőfékként volt használható. Igaz, hogy a kötélverők meg fontak olyan kötőféket (kötélből), amelyhez zablát lehetett csatlakoztatni. Legtöbb kantárt azonban csak zablával együtt lehetett használni. Minden kantár elengedhetetlen része a fej hátsó részén, a tarkón áthaladó szíj, amely kétoldalt a pofán fut végig, s ennek végéhez csatlakozik valamilyen módon a zabla. Ezt a szíjat rögzíti elől az úgynevezett homlokszíj, hátul pedig az áll alatt átvett álladzó. A debreceni kantáron ezenkívül van még orrszíj, vagy orradzó, gyakran ennek folytatásaként kisebb állszíj, amely így a ló egész pofa-részét körbefogja (emiatt lehet kötőfékként is használni!). Elég gyakori a szemellenző vagy szemző (szemzős kantár, szemlőskantár), melyet főként félős lovak kantárjára alkalmaztak, illetve később a parádés lovak dísze lett. A szemző vagy szemlö, egy lekerekített négyszög, vagy ehhez hasonló alakú, acéllemezzel keményített bőr tányér, melyet a pofaszíjhoz és a tarkószíjhoz erősítenek, úgy, hogy a ló oldalt ne láthasson, csak előre.