Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

zőkönyvi feljegyzések szerint Kassáig, Tokajig, Váradig, Kallóig, Szilágysomlyóig kísérték a vasas szekereket. A céhkiváltságok természetesen meghatározták a gyártás és árusítás jogát is. Olyan műveket, melyeket a céhbeliek készítettek, céhen kívüliek, vagyis kontárok a városban nem adhattak el. Más városok céhes mesterei is csak országos vásárokon, a számukra kijelölt helyen árulhattak. A XVIII. század második feléig élt az a megalázó szokás is, hogy a vásárban kirakott árukat az itteni céhbeli mesterek minőségileg ellenőrizhették, s ha nem találták megfelelőnek, a vásárbíró bevonásával a vásárból kitilthatták, ha helybeli mester művében találták a hibát, akkor azt lefoglalhatták. (Ezzel a vásárok, színvonalát, jóhírét igyekeztek megvédeni.) A helybeli mesterek árulási jogát különben nem korlátozták, mint több más iparágban: a szíjgyártók mindig szabadon árulhattak akár vásárokon, akár odahaza a műhelyben, illetve vállalhattak „mondva", azaz megrendelésre is bármilyen szíjgyártó munkát. Az 1738-as céhlevél jogot ad arra is, hogy bőröket „felében felműveljenek", de ilyenkor zabolát, csatokat (s ráadásul egy pint bort!) a megrendelő ad hozzá. Ha úgynevezett „czifra művet" rendelt a vevő, akkor a czifrázásért külön egyességet kellett kötniük. Az árusítás körzetét pontosan nem ismerjük, de kb. azonos a többi debreceni iparosokkal, vagyis kb. 150 km-es körzetre terjed ki, de kivételes esetben ennél sokkal messzebbre is elvitték a debreceni nyergeket, lószerszámokat. A céhbeli élet A céhek belső életét számtalan jogi és néprajzi szokás szőtte át. Szinte kultikus értékűvé váltak pl. a céhjelvények, a céhládák, a pecsétek, a céhbehívótáblák, a különböző céhedények, a kancsók, korsók, poharak, serlegek, s katolikus céhekben a céhzászlók. A céh legfontosabb jelvénye, szinte a céh megtestesítője a céhláda volt, melyben a céh legfontosabb okmányait, értékeit tartották. Fontos követelmény volt a jó zár, melynek két kulcsa volt, egyik az első, másik a második céhmesternél, hogy csak „egyező akarattal" nyithassák fel. A láda maga az első mesternél állt, s ha új céhmestert választottak, akkor ünnepélyes keretek között vitték át az új céhmester házához. Külön ládája volt a legénytársaságnak is s az — mint említettük — az atyamester házánál állt, kulcsát a dékány őrizte. A láda felnyitása ünnepélyes pillanat volt. Egyik debreceni legényrendtartás leírja, hogy felnyitás előtt a ládát a szoba közepére tették, a dékány a kulccsal háromszor megütötte a láda tetejét, mire mindenki elhallgatott, pipáját kioltotta, s csendben várta, hogy a dékány a kulcsot a zárba illessze s a ládát felnyissa. A láda felnyitása jelentette a gyűlés kezdetét, s ezután minden hangoskodás, sértő vita, -egymás szavába vágás tilos volt. A gyűlés befejezését a láda lezárása jelentette. A szíjgyártók ma ismert legrégibb céhládája a fedél belső részébe vésett felirat szerint 1794-ben készült, Kozák János és Böszörményi Sz. József uraimék céhmesterségében, de ezt 1865-ben megújították. Maga a láda puhafából készült, elől, két végén s tetején volutával díszített álkeretbetéttcl. Egykor valószínűleg festett motívumok is lehettek rajta, de mostmár az egész sötétbarnára van festve. Díszes vasalása lakatos remekmunka. Formailag a korból ismert ruhásládákra emlékeztet, de lába hiányzik, s belül a céhládákra jellemző oldal- és hosszanti titkos fiókokkal van ellátva. A céhládát az ipartestületek még a céhek megszűnése után is sokáig használták, s az csak a XX. század első évtizedében került be a városi Múzeumba, Zoltai Lajos ügybuzgósága folytán. A céhtábla vagy behívótábla funkciója az volt, hogy felmutatásával hívták gyűlésbe a céh tagjait. A tábla a céhmesternél állt, ő indította el, rendszerint a szolgálómesterre/, s aztán „járt a tábla", vagyis a mesterek egymásnak adták át, míg visszajutott kiindulási helyére. Ha valahol elakadt, azt a mestert megbüntették. De jelen volt a tábla a céhgyűléseken is, és nagyon sokszor, ha valaki panaszt tett, akkor a tábla mellé állva mondhatta el előterjesztését.