Varga Gyula: Debreceni szíjgyártók Kathy László, Kádár Gyula (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 45. Debrecen, 1986)

meken a látómesterek kisebb hibát találtak, akkor a legénynek büntetéspénzt kellett fizetnie, ha azonban komolyabb hiba volt a munkában, akkor az egészet újra el kellett készíteni. A remek tárgya később némileg változott, de a szíjgyártók esetében a követelmény nem enyhült, hanem még nőtt. 1855-ben pl. egy jegyzőkönyv szerint a remek, egy pár lóra valá magyar hám, hozzá való szekeres fék, sűrű sallanggal „továbbá egy szirnyos nyeregszerszám Csikós kantárral", „egész kötése a legfinomabb szirony munkával, német zabolára ahoz való kötőféket, szügyellőt kengyel szíjjal, farmatringot, hevedert, lekötőt, egy pár oldalbőrt, nyeregpárnát és egy díszes lóháti ostort" kellett remekbe elkészíteni. A remekelés után a XVIII. században pontosan meghatározott, négy-hat fogásból álló mesterasztalt kellett adni a legénynek a céhbeli mesterek számára. Ezek után már csak egy feltétele volt a céhbe való felvételnek: a várostól meg kellett szerezni a polgárjogot (concivitas). Azonkívül, hogy ez maga is külön pénzbe került, bizonyítani kellett a legénynek, hogy van már a városban háza, ahol majd a mesterséget folytathatja. Némelykor még családi állapotába is beleszóltak a céhszabályok: míg a legényeknek általában tiltották a házasságot, a mestervizsga letétele után viszont egy éven belül meg kellett házasodniuk. A mestervizsgával járó súlyos terheket a XVIII. század második felétől kiadott központi szabályok és egyéb rendeletek is igyekeztek csökkenteni. Debrecenben nem bizonyítható az a tendencia, hogy a céhek a XIX. század elejétől súlyosbították volna a céhbelépés terheit, sőt a város próbálja a korábbi terheket is csökkenteni. Sorozatosan tiltják pl. a „szükségtelen magok vendégeltetését", az ajándékozásokat, a különböző áldomásokat, banketteket, de még így is hosszú évek megtakarított keresete ráment arra, hogy egy legény bejuthasson a mesterek sorába. Valamivel könnyebben bejuthatott a céhbe a mesterek fia, vagy az a legény, aki meghalt mester özvegyét vette feleségül, mert ez remekelésen kívül csak fél taxát fizetett, olykor csak úgynevezett köszönőpohárral tartozott, a mesterasztalt számára elengedték. Az özvegy tovább folytathatta a mesterséget, s ehhez mindig kaphatott legényt is. A céhprivilégiumok A céhbe való belépés értelme az volt, hogy a céhszervezet bizonyos anyagi és erkölcsi védelmet biztosított tagjainak. Az előnyök már a nyersanyag beszerzésben megmutatkoztak, hiszen a nyersbőrök felvásárlásában a vargákkal együtt elővételi jog illette meg a szíjgyártókat is. A privilégium értelmében vasárnap déltől hétfő délig a szíjgyártók előtt senki nem vehetett nyersbőrt Debrecenben. Ezalatt a hentesek se adhatták el másnak a nyersbőrt, ha arra a szíjgyártók igényt tartottak. A nyersvas elővételi joga tekintetében a kovácsokkal és a lakatosokkal kellett osztozniuk. (Ez bizonyára még az ősi közös céh emléke!) A nyergeseket a nyereghez szükséges speciális fafajták vásárlásában illeti meg a vásárlási előjog. A nyersanyagban a szíjgyártóknak egymás között is osztozniuk kellett, ezért is kimondják a céhartikulusok, hogy „senki a maga számára a céhmester híre nélkül műszert ne vegyen", nyilván azért, hogy vitás esetben a céhmester intézkedhessen. Ugyanakkor a céh jó hírnevét igyekeztek védeni azzal, hegy törvénybe iktatták: „érettlen bőrből művet csinálni nem szabad". A nyersanyaggal való üzérkedést igyekeztek gátolni azzal, hogy a „a szíjgyártó nem adhatja el a bűrt, míg valami művet nem tett rajta". (Ezzel az intézkedéssel nyilván a tímárok érdekeit is védték!) Még a XVI—XVII. századi zavaros időkben alakulhatott ki az a szokás, hogy a városba érkező vasárus kereskedőket az itteni vasat felhasználó céheknek, tehát a kovácsoknak, lakatosoknak, szíjgyártóknak tovább kellett kísérni a legközelebbi városig, ahol azok újból kirakodtak. Ugyancsak ők gondoskodtak arról a vasasról, aki a városban megbetegedett, illetve ha itt meghalt, tisztességesen el kellett temettetni. A szíjgyártók 1693—1736 között jegy-