Gazda László szerk.: Tanulmányok Debrecen és a megye felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 43. Debrecen, 1985)
Odalszámok - 51
Iparművészeti Szövetkezet" is. A szövetkezetek nagyrészében előállított termékek között ugyanis mindvégig jelen vannak azok, melyek a népi díszítőművészet körébe tartoznak. A háziipari szövetkezetek tehát jelentős szerepet töltöttek be egyes népi díszítőművészeti termékek fenntartásában, továbbörökítésében, megőrzésében. Több háziiparosból lett népi iparművész és sok népi iparművészeti alkotás a kezdeti időben a háziipar terméke volt. A háziiparosok által előállított termékek — melyet központileg határoztak meg — azonban korábban is a tárgyi népművészet csak egy szűk körét ölelték fel. 1930-ban Földes községben pl. 60 kenderfonó, 40 kender-len-gyapjúszövő, 38 vesszőfonó, vesszőbútorkészítő, 120 cirokseprő- és egyéb cirokáru készítő, 46 fehérnemű készítő és — kivarró, 1 művirágkészítő, Sárrétudvariban pedig 7 vesszőfonó, 24 háztartási és gazdasági faeszközkészítő, 12 gyékényes, 22 cirokseprű- és egyéb cirokáru-készítő, 15 kenderfonó, 16 kender-lenszövő, 4 színes és fehér hímző, 6 fehérneműkészítő és -kivarró, 2 művirágkészítő, 12 csipkekészítő alkották a háziiparral foglalkozók körét. Ezen munkák — melyek elsősorban a téli időszakban nyújtottak foglalkozási és kereseti lehetőséget a községek lakóinak — mesterségbeli fogásait részben a családon belül ismerték meg, de betanításukra tanfolyamokat is szerveztek. 5 A két világháború közti időszakban országosan 1300—1400 főre tehető azon háziiparosok és kisiparos száma, akik hivatásszerűen népművészeti jellegű termékek előállításával foglalkoztak. 6 Az 1945-ben megalakult megyei háziipari felügyelőségek feladata a szövetkezetek háború utáni számbavételén túl továbbra is elsősorban a szociális foglalkoztatás volt, majd az 1946 elején létrejött Országos Háziipari Tanács irányításával 1948-ig intézte a háziipar megszervezésének feladatait is. 7 Azokon a területeken, ahol a háziipari termelésnek korábban is hagyománya volt, a földművesszövetkezetek keretein belül szerveződött újjá ez a tevékenység. A háziipari termékek értékesítési gondján volt hivatva segíteni az 1948-ban megalakított Állami Háziipari Részvénytársaság, amit 1949-től a Népművészeti és Háziipari Nemzeti Vállalat váltott fel. Tevékenységi köre igen sokoldalú volt: felvásárolta a kész termékeket, bázis-intézménye lett a népi díszítőművészeti termékek forgalmazásának, felkutatta a még élő népművészeket és számukra megrendeléseket adott, kiterjedt munkássága a tárgyi népművészeti hagyományok feltárására is. Az 1950-es évek elején az OKISZ és a Helyiipari Minisztérium egymás után hozta létre a kisipari, illetve a háziipari szövetkezeteket az ország különböző részein. Az elsők között alakultak meg a Hajdú-Bihar megyei háziipari szövetkezetek is. Köztük: — a Debreceni Háziipari Szövetkezet 1951-ben, — a Hajdúsági Szalma és Vegyes Háziipari Szövetkezet Hajdúnánáson 1951-ben, — a Polgári Kosárfonó Háziipari Szövetkezet 1951-ben, — a Püspökladány és Környéke Háziipari Szövetkezet 1952-ben. 1952-ben országosan már több, mint 100 olyan szövetkezet működött, melyek termékei között népi iparművészeti és háziipari termékek szerepeltek. Munkájuk összefogására, irányítására, segítésére és ellenőrzésére 1953-ban hozták létre a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetségét (a HISZÖV-öt). Az akkori kormányzat időben felismerte, hogy a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek munkássága nemcsak az árutermelés szempontjából fontos, hanem elsőrendű kultúrpolitikai feladat is, nélkülözhetetlen a szerepük a népi, nemzeti kultúra fenntartásában, továbbörökítésében. így került sor már 1951-ben a Népművészeti és Háziipari Vállalaton belül az elsősorban néprajzos szakemberekből álló, Népművészeti Osztály és a mellette működő un. Márkázó Bizottság létrehozására, amely hivatott volt a kereskedelmi forgalomba kerülő termékek minősítésére is. Ennek a szakmai tanácsadással párosuló minősítő, bíráló munkának — melyet később a NIT (Népi Iparművészeti Tanács) mellett működő Bíráló Bizottság vesz át — óriási szerepe volt egyrészt a termékek művészi színvonala javítása terén, másrészt a vásárlói-közösségi ízlés formálásában, mivel csak a zsűri által elfogadott termékek kerülhettek kereskedelmi forgalomba. 5 Hajdú-Bihar megyei Levéltár VI. 306/21. 6 Lendvai István: Gazdaságunk és a népi iparművészet. In: Népi Iparművészetünk időszerű kérdései II. (Budapest — Pécs, 1985) 80. 7 Nagy László: A magyar népi iparművészet harminc éve (Budapest, 1983) 7.
