Gazda László szerk.: Tanulmányok Debrecen és a megye felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 43. Debrecen, 1985)

Odalszámok - 50

hangsúlyoznunk kell a közösség szerepét. Kresz Mária

3 népművészetünk egyik döntő kritériumaként említi „az ízlésben megnyilvánuló kollektív jelleget", ami közös társadalmi fejlődésből ered. „A nép egyes konkrét társadalmi közösségeiben — falvakban, etnikai egységekben — olyan közös hagyomány, közös ízlés fejlődik ki, amelyhez minden egyes alkotóművész ragaszkodik, amely egy közösségen belül mindenkire egyformán kötelező." Történetileg nézve ez a fajta közösség legerőteljesebben és legtovább a parasztság körében létezett, népművészetünk jellegének kialakításában így a paraszti társadalom közös hagyománya, közös ízlése lett a döntő. Az egykori népművészeti alkotói tevékenység formálását, alakulását saját esztétikai normái szerint a hagyományőrző paraszti közösség végezte, az így kialakult közösségi művészet áthatotta és meghatározta az egész közösség életét, végigkísérte a paraszti élet egész rendjét. Ezen életmód, melynek kialakulása a faluközösségek, azaz a feudális társadalmak kialakulásával volt párhuzamos, a XIX. század II. felétől egységesnek egyre kevésbé volt mondható. A kapitalizmus előretörésével — az iparosodással, modernizálódással, városiasodással — egyre több, a hagyományos, népi társadalomtól idegen tényező került be a közösségekbe, s mindezek bomlasztó erőként hatottak a korábbi életformára. A hagyományos paraszti életmód felbomlásával lecsökkent és sok helyen teljesen megszűnt az igény az egykori, közösségi ízlés által kialakított és formált tárgyak, eszközök iránt, a régi falusi életmód letűntével a paraszti, népi kultúra — s benne a népművészet is — elvesztette természetes, éltető talaját, belső tartalmát. A klasszikus értelemben vett népművészetről tehát ezek után nem beszélhetünk. A népművészet azonban nem szűnt meg, csak tartalmában és formájában változott. Ezt a változást jelzi az 1950-es évek eleje óta elfogadott, s azóta általánossá vált, népi iparművészet elnevezés is, mellyel a klasszikus népművészet felbomlása utáni időszak népi hagyományainkból táplálkozó alkotásait jelöljük. A népi iparművészet, melynek előzményei a század elejére visszanyúlnak, „nem a történelmi népművészet egyenes és spontán folytatása, hanem a történelmi örökség tudatos vállalása, továbbfejlesztésén alapuló, önálló művészeti ág."

4 A népi iparművészeti alkotások létrehozásánál tehát legfontosabb kritérium a népművészet történeti hagyományainak harmonikus felhasználásával, s a hagyományok törvényszerűségeinek tiszteletben tartásával történő újathozás. Az alkotás folyamatában a korábbi alakító, formáló és meghatározó közösségi ízléssel szemben a legkülönbözőbb társadalmi réteghez tartozó, egyes alkotók kerültek előtérbe nagy teret engedve egyéni ízlésüknek, személyiségük kibontakoztatásának. Megváltozott, s igen heterogénná és széleskörűvé vált az alkotásokat befogadók köre is. A népi iparművészeti alkotások kritériumai között nem hanyagolható el a használat, a funkció sem. Népi díszítőművészetünk sajátosságait magukon viselő, egykori használati tárgyak eredeti funkcióikat elvesztették, általuk olyan, új alkotások születnek, melyek a mai ember életéhez és igényeihez igazodnak. Díszítő szerepükön túl ezek a tárgyak igen gyakran konkrét, gyakorlati hasznú, új funkciót kapnak elsősorban a lakáskultúrában és viseletben. Népi iparművészetünk hivatalos rangra emelése, azaz a szükséges szervezetek és jogszabályok (Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége, Népi Iparművészeti Tanács, Népi Iparművészeti Alap, Népművészet Mestere cím 1953-ban) létrehozása után népi díszítőművészetünk továbbélése egyszerre több síkon haladt. Népi iparművészeti alkotások születtek a Háziipari és Népi Iparművészeti szövetkezetek, az amatőr szakköri mozgalom keretén belül, továbbá hivatásos alkotók egyéni (esetleg kollektív) munkája eredményeként. Hajdú-Bihar megyében elért eredményeiket a következőkben mutatjuk be. A hagyományos paraszti életforma felbomlása után tehát klasszikus értelemben vett népművészetről, népi díszítőművészetről már nem beszélhetünk. Ez időtől fogva a tárgyi népművészet, a népi kézműves hagyományok folytonosságát a népművészet továbbélését jelentő népi iparművészet újraélesztéséig a háziipari szövetkezetekben találjuk meg. A XIX. század utolsó negyedétől a népművészet (majd a népi iparművészet) és a háziipar szoros kapcsolatban volt egymással, számos esetben együttesen jelentkezett. Ez a kapcsolat mindvégig fennmaradt, mutatja a szövetkezetek későbbi elnevezése „Háziipari és Népi 3 Kresz Mária: Népi díszítőművészetünk fejlődésének útjai, Ethn. 1952. 15. A Füzes Endre: A népi iparművészet napjainkban In: Népi iparművészetünk időszerű kérdései II. (Budapest — Pécs, 1985) 31.