Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok IV. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 41. Debrecen, 1983)

Balassa Iván: Hriszto Vakarelszki a bolgár nép nagy tudósa

Örömmel vállaltam az ajánlatot és azonnal hozzákezdtem a magyar nyelv tanulásához" — írja egyik visszaemlékezésében. A budapesti Néprajzi Múzeumban nemcsak a hatalmas tárgyi anyag, az európai rangú könyvtár, hanem elsősorban Györffy István atyai barátsága jelentett számára nagyon sokat, egy életre szóló élményt, útmutatást. A közös beszélgetésekből mindketten tanultak. így a Magyarság Néprajzában is gyakran találunk utalásokat e beszélgetésekre: „Vakarelszki szerint kétélű ekevasaink közép-európai eredetűek" (2: 164.2. kiadás). Közben hihetetlen gyorsan elsajátította a magyar nyelvet és ha ez az ismeret kopott is valamit az évtizedek során, de élete végéig nagy szeretettel megőrizte azt. Ha együtt voltunk, akkor rendszerint magyarul beszéltünk, de ha egy-egy szót hirtelen nem talált, azt oroszul vagy németül mondta. így aztán értekezésünk egy külső hallgató számára meglehetősen furcsának hangozhatott, de mi nagyszerűen megértettük egymást. A fejlett lengyel néprajz feldolgozási módszerét megismerte Moszynski mellett és ezt egészítette ki azzal a történeti irányzatú iskolának eredményeivel, melynek kialakulása Györffy István nevével fémjelezhető. Ő maga állapította meg ezzel kapcsolatban : „Itt és tőle tanultam meg, hogy egy népnek nemcsak kultúráját kell megismerni, hanem annak etnogenezisét és műveltségének teljes fejlődését". Ebben az időben jelentek meg a Néprajzi Múzeum Értesítőjében olyan alapvető munkái, mint „Bolgár ekevasak és csoroszlyák" 23:63—74; „Az aratósarlók származása és osztályozása" 24: 54—68 ; majd valamivel később az Ethnographiában „Vajkészítés és eszközei a bolgároknál" 48 : 62. A nagy hármas másik két tagjával kevesebb volt a kapcsolata. Viskivû ugyanis ritkábban találkozott, míg Bátky hidegebb természete egy közelebbi barátságot kevésbé engedett meg, de mindez nem zárta ki azt, hogy beszélgetéseik, de különösképpen tanulmányaik révén ne hatottak volna a fiatal kutatóra. Még nyelvi, nyelvtani hibáival is valósággal költői, ahogyan 1948. VII. 28-án ír erről nekem, amikor megköszöntem azt a sok kedvességet, figyelmet, amit szófiai tartózkodásom alatt részéről tapasztalhattam: „Kaptam már a szíves leveledet. Örülök, hogy jól végezted az utazást Budapestig és az anyag is jól megérkezett a hazába. (Ugyanis ez nem volt éppen veszélytelen, mert a Bukaresti Határozat után a Jugoszlávián keresztül történő és sokszor elhalasztott utazás, bizonyos buktatókat rejtett magába). Nekem személyesen nem kellett köszönni semmit, mert én nem csináltam mást, csak a kedves magyar társaságban (társadalomban) voltak mindig. Ilyen sok és nagy barátságot és sógorságot megfogadtam 18 év előtt a magyar kollegáimnak, hogy azt egész életemben nem fogom elfelejteni. Nem is fogom elfeledni az én öreg nemes barátaimat Bátky dr, Györffy dr, Viski dr, Madarassy dr, Bartucz dr, Gönyey dr. stb, az első három sajnos már nem életben vannak. Azért most is nagyon szeretek magyar társaságban forogni, mert gondolom hogy mindig az én régi öreg barátaim között vagyok. Sajnálom, hogy nem tudtunk tovább együtt lenni és dolgozni a bolgárok földjén". A fenti sorokból még egy név hiányzik a régi barátok közül és ez Ecsedi István, a jeles néprajztudós, a Déri Múzeum igazgatója, aki 1926-ban tett utazásának eredményeként három évvel később jelentette meg „A bolgárok földjén" című munkáját, mely rengeteg néprajzi adatot tartalmaz. Ecsedivel Györffy Istvánnál ismerkedett meg, de könyvét már korábban forgatta és annak tartalmát nagyra értékelte. „Még ezen a találkozáson meghívott Ecsedi, hogy látogassam meg a debreceni múzeumot. Barátként hívott, s nem mind újdonsült ismerőst. S mikor még azon év (1931) májusában éltem is a meghívással, ismételten tanúja lehettem annak, mennyire áthatja hivatása — különösen a néprajz iránti szeretete" — írja egyik visszaemlékezésében