Dankó Imre szerk.: Városszépítészeti törekvések Debrecenben. Izsó Miklós Csokonai-szobrának szerepe. A jelen városfejlesztése és tervei (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 40. Debrecen, 1982)
Angyal László: Elnöki zárszó az emlékünnepségen
és a település csoportba tartozó települések (Józsa, Ebes, Hajdúsámson, Mikepércs, Sáránd, Hajdúbagos) helyi sajátosságának megfelelően, előrerriutató, gazdaságosan végrehajtható, az urbanizálódását elősegítő tervet készítsenek, és ahhoz a továbbiakban is kérjék ki a megye társadalmi szerveinek, nem utolsó sorban azoknak a szakembereknek a véleményét, akik az ügyet segíteni tudják. Szólaljanak meg az építészek, a közlekedési, víz- és energiagazdálkodást folytató szakemberek, szólaljanak meg a közgazdászok, de a történészek is. A városfejlesztéssel foglalkozó szakemberek régen, már az ókorban felismerték a fák, növényzet, az összefüggő kertek jelentőségét, településfejlesztő erejét. Azt a tér és az épületek harmonizálássnak egyik hatásos eszközeként alkalmazták is. Ügy vélem, elég ha pl. Babilon világhírű függőkertjeire és az útjait szegélyező pálmasorokra utalok. De közelítve: térben és időben megemlíthető egy olyan ábrázolás, amelyen a budai Várkert látható az 154l-es ostrom idején. Ezen alapon is jól kivehetők a tudatosan telepített gyümölcsfák. Pest-Buda történetében az első fasort 1789-ben telepítették. Városunkban az első fasor ültetése 1819 őszén a legendás életű Simonyi óbester nevéhez fűződik. Jól ismert, hogy ő saját költségén — minden bizonnyal nyugati példák hatására — hatszáz jegenye-nyárfa csemetét ültetett huszárjaival, a Péterfia utca folytatásában. Bár a fák elöregedése miatt, csak helyén, más fasorban gyönyörködhetünk, az említett tényre ma is büszkék lehetünk. Csak tisztelettel és hálával gondolhatunk e téren is a nagy elődökre, akik az egykori debreceni polgárok támogatásával, a szűken mért természeti adottságokkal dacolva következetes, szívós munkával megteremtették az emberibb élet alapfeltételeit. A nem mindennapi küzdelemmel is magyarázható, hogy a város lakossága évszázadok óta makacsul ragaszkodik a természet, pontosabban: a Nagyerdő, a városkörnyéki erdők mással nem pótolható értékeihez. Ez olvasható, az Emlékkert Társulat 1860-ban kel soraiból: „Debrecennek a természet által tőle megvont folyóvíz, hegyek és kő hiányát ugyancsak a természet adta fák, bokrok és virágok által kell pótolni. . . más módja nincsen". Ez a természet utáni vágyakozás a város nagy fiai életműveiben tetten is érhető. Ha a Méliusz Juhász Péter által, a XVI. században megalkotott első magyar nyelvű növénytani könyvre, Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály XIX. századi „Magyar füvészkönyvé"-re gondolunk, kijelenthetjük, hogy a város ősi Kollégiuma a hazai botanikának is messze világító szellemi műhelye. A Nagyerdőre vezető, már említett allé csak a kezdet. Ezt követte a
