Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Küllős Imola: A magyar betyárfolklórról
korábbi magyar-román keveréknyelvű variánsa a Bocskor kódexből (1716-1739) való, 15 a legkésőbbi változatot Arany János jegyezte le 1874-ben, gyermekkori emlékei alapján. 10 Figyelmet érdemel, hogyan változik Opre Tódor nótájában a tolvajok szociális, társadalmi hovatartozása. Míg a korábbi, hosszabb szövegvariánsokban még útonálló szegénylegények szájából hangzott a dal, a XIX. sz.-i rövidebb dalszövegekben már pásztorok adják tolvajlásra a fejüket: „Ha eljön már az az idő, Ugy mint prima váré, (=a tavasz) Megint lesz a pakulárnak Ominyeje máre, (=nagy becsülete) Haj dáre, makár káré, (=hej, aki valaki,) Furám gyesztuláre (=elég sokat loptam) 4. A lator-énekek utolsó, jól elkülöníthető típusát a kivégzés előtti „búcsúénekek" alkotják. „A régi magyar irodalom egyik igen elterjedt műfaja az elítélt rabok által kivégzésük előtt szerzett búcsúzó" - írja STOLL Béla, 17 THALY Kálmán szerint pedig: „E szokás a szegénylegényeknél még ma is él, de hajdanában legelőkelőbbjeink által is űzetett." XVII. sz.-i kéziratos irodalmunk búcsúénekei közül alacsony származásával tűnik ki egy bizonyos Nagy Péter, akit mint közönséges tolvajt 1606ban Sárvárott kerékbetörésre ítéltek. Bár szánja-bánja „számtalan bűnét és förtelmességét" búcsúénekében nem szépíti tetteit: „Nem szánja szegénnek, gazdagnak marháját Gyakorta megássa koldusnak is házát, Soha nem kémélli az urak majorgyát, Tolvaj megkerüli polgár istállóját. Engem ez világon tártnak főtolvajnak Tudom, hogy mondanak húzónak-vonyónak, Minden tolvajoknak híres gazdájának, Vélem, hogy utánom főebbek támadnak. Engem ítélének hóhér fegyverére, Azután testemet sárvári kerékre, Magam is jól tudom, míltó vagyok erre, Isten, viselj gondot én szegény lölkömre . . . 18 (Szentsei daloskönyv, 54. sz. 272-275.) STOLL Béla nyomatékosan utalt arra is, hogy a búcsúénekek olyan jellegzetes motívumai, mint: a kegyelem kérése, a hozzátartozóktól való búcsúzás, a világ (korábban a szerencse) álnokságának emlegetése, valamint az elítéltet bámuló nép megszólítása, továbbélnek a XVIII. sz.-i betyárballadákban (tegyük hozzá, hogy ebben a félnépi vásári ponyvák is közrejátszottak) „s ez arra figyelmeztet, hogy a balladák irodalmi előzményei között az elítéltek búcsúénekét is számon kell tartanunk". 15 Kiadta, igen hibás olvasatban: FERENCZI Zoltán, Erdélyi Múzeum 1898:452. 16 Ld. KODÁLY-GYULAI: Arany János népdalgyűjteménye II. rész, 1;. sz. Bp. 1952:156. 17 STOLL, im. Id. a 7. jegyzetben. 18 Ld. a Szentsei daloskönyv hasonmás kiadásában, Bp. 1977. s.a.r. VARGA Imre.
