Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Fazekas István: Egy XIX. századi türelemüveg a Kiskun Múzeum gyűjteményében

Börtönügyi Múzeum által gyűjtött régebbi önkéntes munka termékeivel mind ez ideig sem a néprajzkutatás, sem a történeti kutatás nem foglalkozott VÁJNA Károly ismert kétkötetes monográfiája, a Régi hazai bűnesetek című mű is elsősorban a munkaszervezet jellemzésére vállalkozott. A kutatás hiányaival függ össze, hogy sok türelemüvegről nem tudjuk pontosan, hogy börtönben készült-e, inkább csak sejtjük, hogy rabmunka lehet. A Szalay által gyűjtött türelemüvegek leltári adataiba tekintve is találunk bizonytalan eredetre valló bejegyzést. „Állítólag rabmunka" - írta Szalay egy kisebb, szűk szájú üvegbe zárt (parafadugóval zárt) feszülctábrázolás eredetéről. Amikor Csilléry Klárát az Eszik Verától gyűjtött türelemüveg szoboranyagáról nemrégiben tájékoztattam, sietve figyelmeztetett, ügyeljünk e tárgytípus eredetének gondos meghatározására, mert szerinte paraszti környezetben, börtönön kívül is készülhettek ilyen tárgyak. Hogy figyelmeztetése mennyire lényeges, azt Lükő Gábor 1966-os tárgyi gyűjtése is bizonyítja: a faragásban is járatos barkácsoló ember barátjának készítette a tárgyat emlékül, s éppolyan jókívánságot rögzített az ajándék átadásakor, amelyhez hasonlókat cserépedényeken is olvashatunk: „áldás békésig az hazán, erő egesség uralkogyon mindöröké ámen" Az Eszik Verától gyűjtött darab azért lehet különösen értékes, mert készítőjéről, az ajándékozás körülményeiről és a tárgy XX. századi életéről, funkciójáról olyan adatokat rögzíthettünk, amelyekhez hasonlókat a korábban gyűjtött anyagról sajnos nem találhatunk. A rabmunkáról eddig megjelent szakirodalom nem említi, hogyan juthattak hozzá a rabok kéziszerszámokhoz, faanyaghoz, festékhez, hol őrizték ezeket. Az Országos Börtönügyi Múzeum kiállításvtzető ismertetője említ négy szerszámot, amit a szobrok készítéséhez használtak, de nem tudhatjuk, éppen a türelemüvegek berakásait rögzítették-e azok segítségével. A készítéssel kapcsolatban bizony sok kérdésre ma már aligha kaphatunk választ. Eszik Vera is csak a tárgy értékének tudatában igyekezett válaszolni kérdéseinkre - „hát, nem bánom, megmondom" kifejezéssel indított vallomással. Elsősorban arra, hogyan került édesanyjához a türelemüveg. Nagyszülei a XIX. század közepén, illetve a 70-es, 80-as években vándorló feles ktrtészek voltak, dohánykertészek. „Felibül termesztették a dohányt" a Kecskeméthez közeli Matkó pusztán. Egy tanyában laktak - közösen használt tanyában - egy hasonló foglalkozású fiatalemberrel (legény volt még), aki talán kocsmai hangulatban, verekedés közben lány miatt bicskával leszúrt egy másik férfit, a vetélytársát. Eszik Vera édesanyja még nem volt húszéves, mikor ez a tragédia történt, életrajzi adatai ismeretében az eset 1886 körül történhetett. A fiatalembert a gyilkosság miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Büntetését a kecskeméti börtönben kellett töltenie. Velük, Eszik Vera nagyszüleivel, édesanyjával lakott a legény húga, aki szerette volna meglátogatni testvérét - állítólag a legény is sürgette a látogatást -, de egyedül nem akart elindulni. Arra kérte Eszik Vera édesanyját, kísérje el erre az útra. Fölöttébb kíváncsi kérdésünkre, hogy esetleg udvarolhatott-e véletlenül Eszik Vera édesanyjának a kecskeméti börtönbe zárt legény, gyanúnkat elhárító, de nem egészen egyértelmű választ kaptunk: „Nem monta sohase . . . Csak egy tanyába laktak, oszt ennek a fiatalembernek vót ugyanolyan idős húga, mint anyám. Osztán kíváncsi vót rá, hogy hogy néz ki a húga mán . . . Osztán az,ért ment be Kecskemétre, mert ő azt mondta, egyedül nem mén be. Oszt azér csinálta eztet az anyámnak, amiér bement a húgával." Adatközlőnk - Eszik Vera - úgy tudja, hogy az első látogatás alkalmával a legény húga kapott egy hasonló módon díszített üveget, s mert látta a fiatalember,