Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Novák László: Temetés és sírjelölés Magyarországon különös tekintettel a fejfákra

ren is jelentkezett, az ellenreformáció célkitűzéseiben. A lovag kor, a vitézi élet korszaka leáldozott. A központi királyi hatalom katolikus vallási ideológiája, s annak terjesztése (visszatérítések révén is) kiélezte a vallási ellentéteket. A protestánsok passzivitásba kényszerültek. A reformátusok hitéletük gyakorlásában voltak korlátozva, s természetcsen a ceremoniális külsőségekkel sem élhettek. Ezt tanulságosan bizonyítja a reformátusoknak az a szertartáskönyve is, amelyet az Edictum Tolerantiae kibocsátása után, 1788-ban írtak, s benne nyomát sem találjuk a korábbi évszázadban divatozó pompás ceremoniális külsőségeknek. A református Agenda ekkor már a „Tisztességes temetésnek módja" fejezetben csupán a lelki felkészülést, és buzgó ájtatosságot hangsúlyozza ki, s a tisztességes prédikációval való búcsúztatást teszi szükségessé.

88 A temetőhasználatban és a sírjelölés módjában lényeges változást idézett elő Mária Terézia 1777-ben kiadott rendelete, amellyel megszüntette a templomokban, s a körülöttük lévő cinteremben történő temetkezést. A helységektől távolabbi helyen jelöltette ki a temetőket. A rangosabb családok itt kezdték felépíteni (ekkor még csak a katolikusok) az impozáns sírépületeiket, a mauzóleumokat, és a szintén rangot kifejező kriptákat (pl. Abonyban, Izsákon, Nagykátán).

80 Bár Magyarországszerte végrehajtották ezt a rendeletet, de a megkülönböztetettebb helyzetben lévő Erdélyben ez nem történt meg maradéktalanul. Ott több vidéken (pl. a székely székekben, a Barcaságon) továbbra is a templom-erődök cintermében temetkeztek. A vallási üldöztetések hatására a kereszttől eltérő sírj elek alkalmazásának mindinkább politikai jelentősége lett, a hatalomból kiszorított, és hátrányos helyzetbe kényszerült reformátusság körében. A kevés számú homogén, egységes vallású mezővárosok - mint Nagykőrös - képesek voltak dacolni az ellenreformációval, a rekatolizációs törekvésekkel a legnehezebb időszakban is. Az ellenállás egyik külső megnyilvánulása volt a fejfa sírjelek használata, amellyel a régi, vitézi temetkezés hagyományai elevenedtek fel. Az első fejfa sírjelre vonatkozó adat 1739-ben bukkan fel Nagykőrösön. Ebben az esztendőben halt meg Grócz János szolgája, Tót János, akinek gazdája „fejéhez való fát" tetetett sírjára. A viszonylag bőséges levéltári forrásanyag ellenére, igen szórványos adatok utalnak továbbra is a sírjelekre a XVIII. században. A következő adat 1771-ből ismeretes, amikor a mezőváros egyik rangos emberét, a nótáriust temették el a város költségén. Az igen részletes költségkimutatásból nemcsak a temetkezés kellékeit, hanem a sírjelölés módját, s a sírjelet is meginmerjük. Kállai György asztalos mesternek „Koporsó csinálásért, ugy Epitaflum csinálásért ,s' metizésért; és főtől való fáják festéséért" 7 forint 30 dénár munkadíjat fizettek, ugyanakkor „Szattmári Jánosk fötül való fáják kifarágasáért" 75 dénárt, Csontos Péter kovácsnak „Epitafiumra való sarok, és závár vasacskák csinálásáért" 50 dénárt adtak.

y() Ha összevetjük az 1739. és az 1771. évi fejfa-adatokat, fontos következtetéseket vonhatunk le. A legelső adat egy cselédsorú ember sírjelére vonatkozik, akinek egy szerény jelet, „fejéhez való fát" állítottak. Az 1771. évi előfordulás már egy rangos sírépítményre derít fényt, amely rokonságot mutat a XVII. századi sírépítményekkel, a „temetésnek való fával" borított, és „temetésnek való Kapuk"-kal elhatárolt sírokkal. Az asztalos készítette az epitáfiumot, ő véste a fába a sírfeliratot. Ugyanakkor az epitáfium sírépítmény jellegét hangsúlyozza az is, hogy kerítésére sarok és závár vasakat is tettek. A vésett epitáfium mellett különös jelentősége van 88 KIS Gergely-NAGY István, 1788. 154-155. 89 NÓVÁK László, 1978 a. 232. 90 NÓVÁK László, 1980.