Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Küllős Imola: A magyar betyárfolklórról

//. Lat orkölt észét - betyárfolklór Elsőként BALOGH István utalt arra,

5 hogy a minden korban élő és létező törvényen kívüli csoportok működéséről mindig születtek dalok, elbeszélések, amelyek elemei, motívumai, néha az egész szüzsé belekerült a későbbi szájhagyományba. Ha máshogy nem, pl. a népies moralitás-játékok közvetítésével. DÖMÖTÖR Tekla tanulmánya arra hívta fel a figyelmet, hogy a XVII. sz.-i „Névtelen Comico Tragoedia" „híres szegény lator"-ja meglepően sok vonatkozásban hasonlít a népköltészet betyártípusához. . . „duhaj kedvű bátor legény, büszke tetteire, bár tudatában van annak, hogy sok bűnt követett el. A külső körülményeket, gyakran a rossz társaságot hibáztatja életmódjáért. Egyben nem érzi magát igazi bűnösnek: csak a gazdagokat fosztotta ki, a szegényeken könyörült. - Mégegyszer ismétlem [- írja DÖMÖTÖR Tekla ], nem történeti összefüggést kerestem a XVII. sz.-i dráma s a későbbi betyárballadáink között. Azt a következtetést azonban, azt hiszem, bátran levonhatjuk, hogy a XVII. sz.-i népies moralitás már ismer olyan színpadi típust, mely fő vonásaiban, szemléletében megfelel a későbbi népköltészeti betyártípusnak."

6 Néhány szórványos adat kapcsán hasonló következtetésre jutott, a régi magyar irodalom, a közköltészet és a folklór kapcsolatára figyelmeztetett STOLL Béla is.

7 Tulajdonképpen az ő költészet- és szövegcentrikus-szemlélete adta a bátorságot ahhoz, hogy a XVII-XIX. sz.-i kéziratos énekkeskönyvekben talált lator énekeket, pajkos nótákat rokonítsam a szemléletmódjában és stílusában merőben különböző XIX. sz.-i betyárköltészettel.

8 A XVII.-XVIII. századi útonállók, tolvajok, latrok, kóbor katonák társadalomellenes etikájú, vágáns hangvételű költészetét nem őrizte meg az irodalom és a szájhagyományból is kiszorította azt a merőben más mondanivalójú és világszemléletű XIX. sz.-i betyárfolklór. Megmaradtak viszont a kéziratos daloskönyvekben, mint koruk dalköltészetét jellemző repertoár darabok. Csak olyan területen találunk a szóbeliségben is lator-stílusú szövegtöredékeket, ahol nem volt igazi betyárvilág, ahol a XIX. sz. folyamán nem született betyárfolklór, mint pl. Erdélyben. A lator-ének költészet elsősorban valóságtükrözésében különbözik a későbbi betyárdaloktól. Hősei nemcsak hogy nem szépítik, nem ideologizálják meg tetteiket, hanem még dicsekednek is vele: a tolvajlásnak, dorbézolásnak, garázdaságnak, gyávaságnak és dicstelen halálnak ilyen szégyenérzet nélküli fitogtatásával csak elvétve találkozunk a későbbi betyárköltészetben. De a „betyárvirtus" emlegetése, a hetykeség, a duhajkodás, a kóbor-élet megjelenítése a betyárfolklórnak is szerves alkotó része. Az összehasonlítás kedvéért két példát idéznék. íme a dúlás-fosztás-rablás ábrázolása egy mulató dalként funkcionáló XVIII. sz.-i lator-énekben, és egy XIX. sz.-i baranyai betyár-dalban. „Hopp, hopp, anya, süss malacot, amellé hozz vagy két pint bort, jó hideg, mézes mali bort, majd megmondom ama dolgot, Jaj, didó dum! 5 BALOGH István-BÉRES András, 1956:2. 6 DÖMÖTÖR Tekla, 1955:240. 7 STOLL Béla: Két népballada változat 1782-ből és 1809-ből. Népr. Közi. 1. sz. 1962:62-66. 8 „Pajkos énekek és a betyár£olklór"-előadás az MTA NKCS által rendezett „Folklór és etnográfia" c. szimpózium 1979 novemberében.