Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
T. Bereczki Ibolya: A hal szerepe a tiszazugi falvak életében
ban sok hal termett- A kishalászok közé tartoztak a révészek is. A fogott halat a falubeliekneka dták el, de többnyire házhoz vitték, nem piacon adták el. „Vasárnap reggelenként lejártak a Tisza-partra a kécskeiek. Oszt kiabáltak át, hogy Imre bácsi, van-e hal. Hát, vót nekem egy vesszőbárkám, abba tartottam, elállt benne egy hónapig is; felhúztam, vettem ki, amilyen hal kellett, ahogy kérték, vót, akinek csak kecsege, vagy pot y ka, márna kellett." (Nagyrév) A halászok ismerősöknek, rokonoknak is adtak halat. „Mondta az ember, hogy ilyen kell neki, fogtunk olyan halat, akkor este vagy napközbe fővittük neki. Kifizette az árát, akkó beültünk a kocsmába, oszt ki se gyüttünk, míg el nem fogyott. Olyan is vót, hogy nem pénzt, hanem egy kanta bort adtak a halért. Ezt oszt megiszogattuk. Rokonoktul nemigen kértünk, attul nem vett az ember fizetést. Adott az ember egy főzetet neki, osztan jó van." (Tiszaug) Alkalmi halszerzés volt a gyerekek halfogása: halászoktól kapott hálódarabbal vagy tapogatóval járták a kubikgödröket, árkokat, s gyakran nagy zsákmánnyal értek haza, ha halfészekre bukkantak. Ilyenkor nemcsak a család, hanem a szomszédok is jóllaktak hallal, a hitványát pedig szemétdombra lökték, vagy jószágnak adták oda. Az első világháborút követő időszaktól mind jobban háttérbe szorult az a gyakorlat, hogy a halászok távolabbi helyekre maguk vitték el a halat; elsősorban a közeli helyi piacok igényeit elégítették ki, és elégítik ki ma is. Látjuk azonban, hogy ezek az igények meglehetősen kicsik. A halfogyasztás nagyobb arányával a túlparti Tiszakécske ugrik ki, mellette Cibakházán és Csépán is többet fogyasztottak. Az egyik magyarázat erre az lehet, hogy Cibakháza, Csépa és Tiszakécske nagyrészt katolikus községek voltak (Tiszakécske egyik része, Újkécske FÉNYES Elek adatai szerint a múlt század közepén kétezer római katolikussal rendelkezik.) 55 Adatközlőim szerint Kecskén élték legjobban a halat, a kecskéi piac jelentette a környéken a legjobb árusítási lehetőséget. A másik magyarázat a hal kelendőségére, hogy az ármentesítés során Tiszakécske, Tiszaföldvár több kilométerrel került távolabb a Tiszától, így lakosaik csak vásárlással tudták beszerezni a szükséges halmennyiséget. A tiszazugi ember a tiszai halat tartja a legjobbnak. A körözsi halat iszapízűnek érzi, de a legrosszabb természetesen a réti hal volt. „Nem nagyon jó ízű volt, mer éreztük rajta a rét-izit, büdös, tisztátalan volt a víz, nagyon ki kellett mosni, megpucolni, olyan fekete vót a víz, mint azüstnek az ódala. Megmostuk azt tíz vízbül is. Megförtettük. Vízbe tettük egy éccaka is, oszt fürdött, valahogy így megtakarodott, de csak érzett a kotu-íze, ez a nádkotu. Télen oszt jó volt, akkor nem érzett rajta." (Tiszakürt) Bár a Tisza halállománya erősen megfogyatkozott, és jó néhány hal teljesen eltűnt belőle (viza, tokfélék), mégis elég sok halfajtát találhatunk benne. Ismerik és halásszák a harcsát, potykát vagy pontyot, a kecsegét, bár ez elég ritka, de nagyon ízletesnek tartják. A márna szálkás, de jó ízű hal, három-négy kilós példánya a legfinomabb. „Kárász, az olyan sárga, tenyérnyi volt jobbadán. Volt ezompó, olyan negyed kilósak, fél kilós- volt a legnagyobb. A csukának olyan kacsaorra, az orra olyan állású, éles, fogas ragadozó állat. De másképp nagyon finom, parázs húsa van, mint a csirkének." (Tiszainoka) Keszeget, süllőt is fogtak. A paduc olyan, mint a keszeg, csak a belseje fekete, de azt le lehetett húzni. A keszegnek meglehetősen sok fajtáját ismerik: dévérkeszeg, kardakeszeg, karikakeszeg, veresszárnyú keszeg. A menyhal a harcsához haïs FÉNYES Elek, 185 1. II. 191.