Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

T. Bereczki Ibolya: A hal szerepe a tiszazugi falvak életében

tetésre jut, hogy Magyarországon ebben az időszakban a nagybirtok összes termelési ágai közül a halászat a legfejlettebb.

2 SZILÁGYI Miklós a rekeszről megállapítja, hogy egy ilyen nagy költségű termelőeszköz alkalmazásánál nem csupán a földesúri konyha szükségleteinek kielégítéséről van szó, hanem ez feltételezi a nem főúri fogyasztói igények jelentős szerepét is. „Az önálló halászfoglalkozás létrejöttének legbiztosabb jele, ha már zsákmányhányadot kívánt a tilalmas víz birtokosa halászaitól, így ugyanis a zsákmány másik hányada piaci igényeket elégített ki. így tehát a nagy értékű termelőeszközökkel jellemzett halászati gazdálkodás konkrétan meghatározható fogyasztói igények függvénye."'' Halgazdaságunk középkori fejlettségére ANDRÁSFALVY Bertalan is rámutatott. Változást, méghozzá kedvezőtlen változást a török hódoltság ideje hozott, amikor a fokok, erek, csatornák, mesterséges folyómedrek gondozását elhanyagolták. Ezek a vízlefolyások biztosították az árvíz levonulásakor az apró és növendék halak visszajutását az élővizekbe. ANDRÁSFALVY Bertalan szerint „nem igaz az, hogy a török alatt elvadult vízhálózat kedvezett volna a halállománynak: a fokrendszer elhanyagoltsága csökkentette a halak szaporodási lehetőségeit, ez pedig a halállomány jelentős mértékű csökkenéséhez vezetett".'

1 KÁROLYI Zsigmond-NEMES Gerzson megállapítása szerint „a török korban a halászat méretei, szervezettsége csökkentek ugyan, de szerepe, jelentősége éppen népélelmezési szempontból megnőtt".'' A hódoltsági területeken a folyókban fogott halból tizedet, a halastavaknak minősített helyeken fogott halnak pedig a felét kellett a török földesúrnak adni. Sok vitára adott azonban okot annak megállapítása, hogy melyik halászóhelyet lehet halastónak minősíteni és melyiket nem.

6 A halászat jelentőségére a XVIII. században az úrbéri összeírások adatai alapján következtethetünk; ugyanezek az adatok bizonyítják, hogy a közép-tiszavidékiek ismerték a különböző halkonzerválási módokat. SÓLYMOS Ede megállapítása szerint „a múlt század közepén a jobbágyhalász is fölszabadult a földesúri függésből, új viszonyba került a víztulajdonosokkal és bérlőkkel. Évtizedekig tisztázatlan volt a halászóvizek tulajdonjoga, ami elősegítette a rablóhalászatot, fokozta a halhiányt. A már eddig is meglevő kapitalista termelési formák szabadon bontakozhattak ki a halászat területén is. Különösen az 1872-es ipartörvény, a céhek eltörlésével, majd az 1888-as és az 1925-ös halászati törvény a bérleti rendszer szentesítésével a halászok életében minőségi átalakulást indított meg. A feudális formákat mutató jobbágy és céhes halászból kapitalista bérlő, de még inkább kizsákmányolt alkalmazott lett".' A XIX. században meginduló lecsapolási munkálatok következménye az lett, hogy a nagy árterületek csökkentek, szárazon maradtak; összezsugorodott az ívóhelyck száma és területe, ez pedig a halállomány jelentős mértékű megfogyatkozásával járt együtt. Ez a változás a halászati rendszer egészének átalakulásával járt, és mint ilyen, jelentős mértékben kihatott a halnak és a halételeknek a táplálkozásban betöltött szerepére is. * 2 BELÉNYESSY Márta, 1953, 162-163. 3 SZILÁGYI Miklós, 1977/b. 185. 4 ANDRÁSFALVY Bertalan, 1970. 227. 5 KÁROLYI Zsigmond-NEMES Gerzson, 1975. 99. 6 KÁLDI-NAGY Gyula, 1970. 81. 7 SÓLYMOS Ede, 1970. 389.