Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Hegyi Imre: Fejezetek a Bakony erdei állattartásának történetéből
beszámolt, ha arra ok adódott. Legtöbb dolga akadt a pásztornak az elsőkihajtású jószággal. A sertés szereti félre vinni a malacait, vízmosásban, bokorban elbújik, a malacok örökké sírnak a csordán. A malacos disznó estefelé már nehezen tartható; rendszerint a község közelébe vagy az első házak közé érve a kanász a malacos kocákat már nem is tartotta vissza, engedte előre. A borjas tehén minden délben hazament a csordáról egyedül megszoptatni a borját, majd ismét egyedül visszament a csordára. A pásztor ellátta az ellő vagy fialó állatot a legelőn, ha véletlen folytán nem otthon szaporodott meg. A borjúért kocsival kellett kimenni, a malacokból az életrevalója saját lábán is hazament, a gyengébbje, amelyik még gyarló, gyenge volt, a kanász befenekelt szűre ujjában került haza. A kiválasztáshoz, ivartalanításhoz is kikérték, igénybe vették a pásztor közreműködését, tanácsát. A sertést (malac korában), bárányt a pásztorok herélték, a koca miskárolása nem régi keletű. Az erdőn tartott, sokszor ott is született kocát nem is lehetett volna, nem is akarták miskárolni. A kint háló állatot még a múlt század második felében is a pásztor gyógyította, ha megsérült, ha egymásban kárt tett, vagy vadállat megmarta. Leggyakoribb sérülése volt a XIX. század első felében még a farkasharapás. A cseszneki járási szolgabírói currens-levelek többször kurrentálnak olyan állatot, amelyen a farkas ,.rajthattá a gyelit". 4 ' A farkassal csak az örvös kutyák tudtak elbánni. A lovat, üszőt egyetlen torokharapással leoltotta a farkas: „olyan egyenesen harapta át a marha torkát, mintha késsel vágták volna el". A disznó, különösen a vén koca vagy kan, nem adta meg magát. Ha valahol ki is szakított a húsából, rögtön nekiment a farkasnak, és ordítva hívta a többit. A konda így sokszor tépett szét farkast. A kutyaörvet rossz gyeplüszárból készítették. A szíjat televerték „3 collos" drótszeggel vagy régebben kovácsolt szeggel s azt az oldalát, amelyiken a szegfejek sorakoztak, beborították vékonyabb, puhább bőrrel, hogy ne bántsa a kutya nyakát; ez a borítás a szegek meglazulását, kihullását is megakadályozta. A pásztorkutyák értették a terelőszavakat. Némelyikre ráhagyta a pásztor a csordát: „Ne engedd szítt!" Egyéb terelőszavak voltak a kutya számára: nídd a', hajcsd vissza, nídd, hun jár, tered ide, tered vissza. A kutya a disznót fülinéi fogva a kanászhoz vezette, ha parancsolták neki. Nem mindig harapott, „csak csipkëtte a disznót, a nevedikët mëg csak lökötte, tiporta". A disznónak farkasnyaka van, nem tudja úgy forgatni a fejét, mint más állat - egész testével fordulnia kell. A kutya ezt használja ki. juhászat A XVII. század második felében megindult birkatenyésztés (főleg merinó és elektorális fajták) a Bakony újratelepített községeinek területén az addig kimutathatóan magyar juhfajtát 48 teljesen kiszorította. Nemcsak mint fajtát (species) adta át a múltnak, hanem mint állatfajt is erősen a gazdálkodás peremére szorította. Uradalmi gazdaságok azonban, ha nem is Mosón vagy Fejér megyei méretekben, de mindenesetre számottevő mennyiségben tenyésztették a birkát. Ezt a szinte 47 Kerestetik egy ,,Deres kantza 1 esztendős, a homlokán fehér húzás van, a hátulsó farát a farkas ki harapván, az még nem gyógyult meg egészen"; Répás József porvai lakostól „a* Kiss Hantosi pusztáról ellopattak két lovak, melyeknek egyike setét pej, 6 Eszt kantza és a' hátulsó bal Czombja meg vagyon harapva a farkas által". - Curr. levelek, 1825. 48 TÁLASI, 1939, 10.
