Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)
Szalontai Barnabás: Élet a nyírbátori parasztházban
tén szitálták be a teknőbe, és ekkor kelesztették meg a kovászt a liszt közé téve. A kenyér rozslisztből készült. A kenyérsütés munkálatai hajnalban kezdődtek a dagasztással. A dagasztóteknőt két székre vagy dagasztólábakta. állították. A kiszakított tésztát ezután a szakasztósruhákba, majd a szakasztó ko s arakba tették keleszteni. A kelesztés rövid ideig tartott, mindössze addig, amíg felfűtötték a kemencét. A kemencét a legtöbb helyen csupán kenyérsütésre használták, különösen azokat, amelyek a házon kívül álltak. Ezek újabb keletűek. A kemencében szalmával, szőlővenyigével, napraforgószárral, kukoricacsutkával, krumpliindával tüzeltek. Egy sütéshez 3-4 kéve csutka vagy napraforgószár, venyigéből 6-8 kéve kellett. A tüzet piszkafával egyengették, s amikor a szivanó már szikrázott az alján elég melegnek ítélték a kenyér bevetéséhez. Ugyancsak a kemence kellő hőfokára következtettek a bedobott szalma lángra lobbanásából is. A parazsat a szívatióval húzták ki, a kenyér bevetésére a sütőlapát szolgált. Ezek régebben a kamra, a pitvar, a nyárikonyha falára voltak felakasztva a dagasztóteknővel együtt. A kenyér megsüléséhez kb. két órára volt szükség, állapotát időnként a kemencébe való bevilágítással ellenőrizték. A lepény és a vakaró jóval hamarabb elkészült, s a gyermekek kedvenc csemegéi közé tartozott. A megsült kenyereket még forrón egy földre terített zsákra vagy a lócára helyezték, amíg kihűl. Miután kihűltek a kamrába, egy polcra állították őket élivel, s gondosan leterítették. A felvágott kenyér helye a pitvarban egy kenyeres kosárban vagy a kredencben volt. A kemence melegét a kenyérsütés során más célokra is hasznosították. Tetején tengerit, tökmagot szárítottak. Ugyanitt szárították meg a kenyér kelesztéséhez előre összegyúrt komlós korpát, s a sajtoláshoz a napraforgó magot. Emellett ilyenkor a kemencében tököt, burgonyát sütöttek, s néhol gyümölcsöt is aszaltak. Régebben a fűtésre is használt kemence kucik]ában a gyermekek aludtak. Mindennapos, de évszakhoz kapcsolódó munka a lakóház fűtése. Korábban erre a célra csaknem mindenütt a konyhából fűthető búboskemence szolgált. A búboskemence a hátsó házat fűtötte, azt a helyiséget, ahol a család aludt, s ahol a házimunkák nagy részét végezték. A tiszta szoba rendszerint fűtetlen maradt, cserépkályhára csak a nagygazdáknak tellett. A kemencével való fűtésnél elég volt napjában kétszer begyújtani, mivel jól tartotta a meleget. Az újabb tűzhelyek (fali spór, berakott spór, brugó stb. elnevezésekkel) már állandó tüzelést igényeltek, s fűtőanyaguk is eltért a kemencéétől. A tűzhelyekben már inkább fával tüzeltek, de a szegényebb helyeken marhatrágyát is szárítottak tüzelésre. A fűtés őszi megkezdésekor a tűzhely berakásával a szobába a főzés is áttevődött ide a pitvarból. A tüzelőanyaggal való takarékosságon túl az is hozzájárult ehhez, hogy a szabadkémény alatt télen igen hideg volt. A tüzet általában a gazdasszony rakta, de télen időnként a gazda is befűtött. A kemencébe csaknem mindig az asszony gyújtott be. A gyufa általánossá válása előtt a tüzet kövekkel és taplóval gerjesztették. A taplót az erdőt járó emberetői, mezőőröktől, pásztoroktól szerezték be, kifőzték, majd szárítva összetörték. Ha elaludt a tűz, szokás volt a szomszédtól parazsat kérni. Csak néhány háznál élt az az elképzelés, hogy a parázs kölcsönkérése később veszekedést idéz elő. A lakóházak világítását a villany bevezetése előtt többféle módon oldották meg. A paraszti háztartásokban a századforduló éveiben a legáltalánosabb világítóeszköz az olajmécses volt, melynek használata a felszabadulást követően szűnt meg. A hozzávaló olajat napraforgómagból a helyi olaj ütőben sajtolták, magát a mécsest a bádogostól szerezték be. Az olajmécsest a vakablak mélyedésében tartották, ínséges időben, amikor még az olajnak is szűkében voltak, a szegényebb családok bezsíro-