Balassa Iván - Ujváry Zoltán szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39. Debrecen, 1982)

Kurucz Albert: Nádverők és tetőfedés egyéb eszközei

szalmából, i&úpszalmából jó tetőket lehetett csinálni. A verő egyik végén szögek voltak beverve, az lcfésültc a zsúp kocát." (Túlik Mihály 66 éves, Mikebuda, Szalmás.) A verők két fő részből állnak: a sima vagy fogazott fejből és a nyélből, vagy a fából és bőrből is egyaránt készíthető fogóból. Alakjukat tekintve a leggyakoribb a téglalap- a legömbölyített trapéz, a nyújtott félkör alakú. A fogazott verő legegyszerűbb formája úgy készül, hogy gömbfát kettéhasítanak, kb. másfél arasz hosszúra levágják, s 4-5 rovátkát (fogat) vésnek bele hosszant, majd nyelezik. Ugyanezt készítik szabályos téglalap alakú hasábfából is. Ebben a fogak keresztben helyezkednek el. Ezt a formát fejlesztik tovább, amikor a hasábot egyik irányban a hegye felől elvékonyítják, s a vastagabb, ill. vékonyabb vége között keresztben 6-8 fogat, rovátkát faragnak bele. A fogak függőleges, ütköző oldalát több helyen vas-bádog lemezzel borítják. így nem kopnak le a fogak. A zsúpverők oldalában, vagy fején alkalmaznak szögbeverést, ezekkel a fejetlen szögekkel fésülik, tisztítják a tetőt. A verők méretei sokfélék. Szélességük 10 cm-től 18-20 cm-ig, míg hosszméretük 20-40 cm-ig minden variációban megtalálható. A rövid nyél 20-30 cm, míg a hoszszú 40-100 cm is lehet. Külön vizsgálat tárgyát képezi, hogy a különböző nemzetiségű területeken kik foglalkoznak tetőfedéssel. Elég sok nyugat-dunántúli adat van arra, hogy a zsúpfedést horvátok végezték. Az alföldi falukban külön mesterségnek számított a nádazás, s nem egy esetben nádmesternek hívták az ezzel foglalkozókat. Egy-egy neves nádazó jóformán egész évben ezt a munkát végezte, nem ritkán nemcsak a lakóhelyén, hanem a szomszédos falvakban is. A tetőfedésnél az említetteken kívül még a következő eszközöket használták. A zsúpozásnál használták a kettőzőfát, mivel a kévét kettőzték. Mind a zsúp, mind a nádfedésnél használatos volt a korábban fából, később vasból készült tű, mivel a zsúp, vagy nádkötegeket rögzítették, levarrták. A tetőn a biztonságos mozgást segítette a létra vagy hágcsó, macska, karámpo. A tű számára a lyukat előkészítő alkalmatosság neve tőr, nyárs, cuca vagy szúróvas. A felrakott kévesor lenyomtatásához használt rúdfa neve: nyomófa, nyomórúd, csaptató. Ezek az eszközök is gazdag formaváltozatokban találhatók. A kevés adat miatt kockázatos általánosítani, hogy a felsorolt adatokat milyen részben készítették mesteremberek, milyen részben a parasztok. A kutatólapokon látható fényképek között sok olyan primitív megoldású eszköz látható, amely bizonyosan egyszerű parasztok keze alól került ki. A faeszközök néhány kivételtől eltekintve keményfából készültek. A Dunántúlon és északon a bükkből, tölgyből, az Alföldön sok helyen akácból. A nádtető újabban ismét divatba jött. De a lakóházak helyett főleg hétvégi házaknál, nyaralóknál alkalmazzák. Az elmúlt években alig találunk arra példát, hogy tájlakóházat náddal fedtek volna. A nádgazdálkodás azonban változatlanul nagyjelentőségű. Ez a fajta nádgazdálkodás ugyanakkor más, sem eszközeit, sem módjait tekintve nem hagyományos. A nagyüzemi nádgazdálkodás által kitermelt nádat főleg exportra szállítják, azonkívül az építkezésben alapanyagként használják, főleg különböző nádszövetek készítéséhez. Az univerzális felhasználás, amely a századfordulón még általános volt, hogy a tetőt, a padlást a sárfal kötőanyagát, a melléképületek falait, nagyon sokszor a kerítést is náddal csinálták, ma már a múlté. így a legtöbb helyen múzeumi tárggyá válnak a tetőfedés, tetőkészítés eszközei is. E munka technikáját egyrészt a tájvédelmi szempontból nádtetővel épülő vendéglátóipari épületek, s a védett vagy újonnan épülő pásztorépítmények őrzik. Ezért nagy jelentőségű e munka továbbélésében a szabadtéri néprajzi múzeumok szerepe, ahol az építményeket hagyományos anyagból és hagyományos technikával kell megoldani.