Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 37. Debrecen, 1980)
Fodor István: A magyar-bolgár-török kapcsolatok történeti hátteréről
parti Volokonovka falu határában is. (Pletneva— Nikolaenko 1976.) Valószínű, hogy a műveltség egész területén — tehát az egész Don-vidéken — a bolgár-törökség számaránya volt a jelentősebb (akik valószínűleg Nagy Bulgária felbomlása után, a VII. század közepén—végén húzódhattak ide: Czeglédy 1976, 89), és minden okunk megvan annak feltevésére is, hogy az északabbi alán népcsoport is az ő nyelvüket beszélte egy idő után. 18 (Artamonov 1962, 313.; Fodor 1975, 182.) A dél felé húzódó magyarság tehát 800 körül a Don—Donyec vidékének ligetes steppei övezetében bolgárokat és zömmel már az ő nyelvüket beszélő alánokat talált. Közvetlen adatok híján nem tudjuk, hogy pontosan hol voltak ekkor a magyar szállások, de nagy valószínűséggel feltehető, hogy a bizonyára lassan dél—délnyugat felé mozgó magyarság egy ideig a két nagy bolgár-török népcsoport — a volgai és a doni — közötti területen élt s mindkettővel kapcsolatokat tartott fenn, ahogyan erre már korábban is gondoltak a kutatók. (Darkó 1924, 299.; Poppe 1927, 9.) Ez az állapot azonban aligha tarthatott soká, a IX. század első évtizedeiben a magyarság még délebbre húzódott, s így közvetlen kapcsolatai végleg megszakadtak a volgai bolgárokkal. A magyarok megjelenése 836—838-ban a Kárpátok előterében már mindenképpen annak tanújele, hogy a nép zöme a délorosz steppe nyugatabbi vidékein élt. A szaltovói műveltség lakosságát a Kazár Kaganátus politikai hatalma fogta egységbe. Régészeti bizonyítékok is szólnak amellett, hogy ez a függőség nem csupán az évi adó fizetésében jutott kifejezésre, hanem a kagán — legalábbis a IX. század közepétől — katonailag is ellenőrzése alatt tartotta e vidéket. (Várak idegen eredetű katonasággal stb.: Pletneva 1967, 185.) S. A. Pletnyova értékes megfigyelése szerint a IX. század közepére a szaltovói temetőkből mindenütt eltűnnek a Napot szimbolizáló korongok, ami minden bizonnyal a zsidó vallású vezetőrétegű kazár állam erőszakos térítési tevékenységével, a helyi pogány vallási kultuszok elleni — győzelemmel befejezett — harcával lehet kapcsolatban. (Pletneva 1967, 178—179.) Ez a jelenség is arra utal, hogy Sarkéi megépítése után a kagán tartósan biztosította uralmát a Donvidéken. A történetírás általában a 830-as évekre vonatkoztatja Dzsajháni 870— 880 körüli híradását, amely szerint a kazárok „régebben" a magyaroktól és más szomszéd népektől való félelmükben körülsáncolták magukat, mivel ekkoriban épült bizánci segítséggel a kazár védelmi rendszer legfontosabb láncszeme, a sarkeli erőd. (MEH, 88—89.; vö.: Czeglédy 1975, 49.) Feltehető, hogy ekkoriban játszódott le az a kazáriai polgárháború is, amelynek végén a vereséget szenvedett lázadók, a kabarok a közelben tartózkodó, a kazárokkal ellenséges viszonyban levő magyarokhoz csatlakoztak. (Fodor 1969, 288.) A IX. századi kazár—magyar kapcsolatoknak közvetlen régészeti nyoma sincsen (a politikai jellegű viszonyok általában nem is igen tükröződnek az anyagi kultúrá18. A magyar szakirodalomban felmerült félreértések miatt szeretném hangsúlyozni, hogy a szaltovói műveltség alánjai a VIII. század 30-as éveiben vándoroltak a Kaukázus középső részéből a ligetes steppei Don-Donyec vidékre, s nem azonosíthatók azokkal az alánokkal, akik ezt megelőzően hosszú évtizedekig a steppén éltek, és a 600 körüli kínai törzsjegyzék a Kubán-melléki onogur-bolgárok (tielök) egyik törzseként említik őket. (Ligeti 1943, 68.; Czeglédy 1969, 106—107.; 1976, 89.; 1977, 62—63.; Bálint 1975, 54, 15. j.) Ezek, a bolgár-törökökkel már évszázadok óta együtt élő alánok ugyanis teljesen beolvadtak az előbbiekbe, kulturálisan legalábbis egészen bizonyosan, mert az V. századnál későbbi régészeti emlékeik már semmiféle alán jellemvonást nem mutatnak. (Ljapuskin 1958, 145.; Pletneva 1967, 185.) Ez a kulturális beolvadás nyilvánvalóan nyelvi és népi asszimilációt is jelent. — A Don-vidéki szarmata-alánok és a szaltovói alánok közti genetikus kapcsolatot a vidék régészeti kutatottságának kezdeti szakaszán — a századfordulón — a kiváló orosz régész, A. A. Szpicin vetette fel. (Vö.: Fodor 1977,87, 20. j.)
