Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)

Népköltészet és irodalom a népi kéziratos könyvekben

Határozottan szép lírai kezdettel indul a búcsúztató. A termé­szeti kép innen sem maradhat el. Mintha csak a természeti képpel - az élettel, a bimbózó tavasszal - is azt akarná kiemelni, hogy mi­lyen szomorú a halál. Tavasz van! Élet! Mennek haza a katonák! Csak egy édesanya nem ölelheti a fiát: Tamási Pál nem jön haza. Az egyszerű népi versfaragó milyen jól értette a fokozást, az ellen­tétek finom kiemelését. Tavasz - halál. Idegen föld - szülőföld. Nem harcban - véletlenül halni meg. A rövid lírai bevezető után az ese­ményt megeleveníti, a halottat megszólaltatja a versszerző. Búcsú­zik a szülőktől, a testvérektől, a pajtásoktól és a saját gyilkosától is. Jellegzetesen szép példája ez a halotti búcsúztatóknak. A halottsi­ratások alkalmával nem jegyzik le a halottsiratók, hogy mit fognak mondani. Ami észbe és szájra jön az elmondás pillanatában, és ahogy a helyzet is hozza magával - száll el a sirató ajkáról az ének. A szöveget ugyanúgy megismételni szinte sohasem tudja a halott­sirató. Azért érdemelnek különös figyelmet a kéziratos könyvekben található búcsúztatások, mert az eredeti szöveget láthatjuk. Termé­szetesen a leírt, előre elkészített búcsúztatók más csoportba sorol­hatók. Különbséget kell tennünk a halottsiratók - siratóasszonyok - és a kántorok vagy jó pajtások, ismerősök vagy talán egy-egy parasztköltő sirató versei, búcsúztatói között. Egy közös vonás mindegyiknél felfedhető : a megfeszített lelkiállapot. Ez eredményezi azt, hogy gyakran a versbeli kötöttségek meglazulnak, hogy folyto­nosan ismétlődésekbe esik mind az éneklő, mind a költő. A halottbúcsúztatás ősi szokás a falusi közösségekben. A ha­lott elbúcsúztatása mind a mai napig fennmaradt, azonban formá­jában, módozatában idők folyamán sok lényeges változáson, át­alakuláson ment keresztül. Ma már ritka helyen találunk „hivatásos" siratóasszonyt. S egyáltalán: asszonybúcsúztatót. A szokás maga megmaradt, de átalakult. Ma már igen sok helyen inkább férfiak búcsúztatnak: a helybeli kántor, jó barát, igen gyakran paraszt­költő. Nem lehet itt szándékom temetési szokások kérdéseibe bonyo­lódni. Csupán a kéziratos könyvek halotti búcsúztatóinak hátteré­hez s annak néprajzi jelentőségéhez említek meg néhány adatot. Saját gyűjtésem (Hét, Gömör megye) nyomán tudom, hogyha a kán-

Next

/
Oldalképek
Tartalom