Ujváry Zoltán: Népszokás és népköltészet (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 35. Debrecen, 1980)
Virág a népszokásokban és a népköltészetben
mentum fordításához írt jegyzeteiben a népies kifejezésekről olvashatjuk: „Az ilyen beszédvei tele a Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, az ki azt olvassa. Könnyű pediglen hozzászokni az mii népünknek, mert nem idegen az Hlyen beszídnek neme. II Hlyen beszídvel naponkid való szólásában. II ínekekben, kiváltkíppen az virágínekekben mellyékben csudálhatja minden nípa magyar nípnek elmijinek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, ha nem magyar poézis. Mikoron Hlyen felsiges dologban, Hlyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy a hísságot dícsírjem. Nem dícsíremazmirűlezillyenínekek vadnak, dícsírem az beszídnek nemesen való szerzísit" (1541). Ez az első elismerő vélemény a virégének nyelvének szépségéről. Ebből az idézetből már sejthetjük, hogy a magyar népköltészetben milyen fontos szerepe volt a virágnak, a virágneveknek, természetesen elsősorban a szerelemmel összefüggésben. Hiszen egyébként aligha kárhoztatták volna a virágénekeket a prédikátorok, az egyházi emberek. A szerelmi költészet virágszimbolikájához legkorábbi példa a mindössze kétsoros Soproni virágének az 1490-es évekből: Virág tudjad, tőled el kell mennem Es te íretted kell gyászba ölteznem. Az 1500-as évek elejéről származó Körmöcbányái (áncszóból (1508) nemcsak a táncolásra, vigasságra, jelmezre kapunk adalékot, hanem a virág szónak a kedvesre, a szeretőre vonatkoztatására is, és ahol ráadásul a nőt kablának, azaz kancának említik: Szupra aggnő, szökj fel kabla, Hazajött fírjed, tombj Kató! A te szíp palástodban, Gombos sarudban ; Haja-haja virágom! A virágénekek jelentős része Kardos Tibor szerint táncdal. Rámutat arra, hogy a virágének korai rétegét virágjátékok, tavaszi táncdalok, táncversikék alkotják. A 13. századi udvari költészetben