Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

nádkompon, nádpallón, vagy hajón közlekedhettek.

132 Itt 1744-ben közös munkával egy gátat építettek, melyet nagy marj ai gátnak, neveztek.

133 (3. sz. Falutérkép a X VI IL sz.-ból) A vízzel körülzárt falunak semmi terjeszkedési lehetősége nem volt. A családok szaporodásakor nem volt más megoldás, mint a telkek szétszakítása. A XVII. század végén bekövetkezett „nagy futás" után még több mint fél évszázadon át nem mutatkozott telek hiány. Ha egy portára két örökös jelentkezett, akkor egyik kielégítette a másikat s az új házat vett magának.

134 Az 1728-as vármegyei összeíráskor 105 telket találtak, az 1770-es években 200-ra becsülték a lakott telkek számát.

135 Az 1790-es években már egyre gyakoribb a telek-per. Ez az oka, hogy a tanács elhatározta: a telkek adás-vevését ezentúl mindig improtocolláltatni kell.

136 így a XVIII. század végétől megszaporodtak a végrendeletek, amelyekben nyomatékot kap az anathema, amikor az örökhagyó átkot mond arra, aki az örököst megháborítaná.

137 A XIX. század elejétől mind gyakoribb eset, hogy az örökösök a telket megfelezik, vagy harmadolják. Ha elég széles a porta hosszában, ha nem, keresztben osztják szét. Ha az épületeket nem lehetett értékük arányában szétosztani, akkor az örökösök pénzben elégítették ki egymást. Törekedtek arra, hogy a kút közös használatban maradhasson s ha a hátulsó részről nem volt kijárat, akkor a kijárás jogát az első részen biztosították.

138 A telkek aprózódása az 1830-as években eljutott addig, amikor „annak kicsinysége miatt arra házat építeni már nem lehetett". Ilyenkor ugyancsak kénytelenek voltak egymást pénzben kárpótolni s akinek nem jutott házrész, az gyakran elköltözött a faluból.

139 Az égető szükség ebben az időben már sok családot arra kényszerített, hogy a Sziget-kertben építsen magának lakóházat. A Tanács azonban meg akarta előzni az ösztönös építkezésekből következő rendetlenséget, ezért 1835-ben az egész kertet kisajátították s házhelyek céljára kiosztották. A volt tulajdonosok a telek árát készpénzben megkapták. Az új telkeket a tanács mérette ki s ezeket megfelelő összegért lehetett megvásárolni. Egy telek ára nagyságától függően 65—150 forint volt, melyet a tanács megelőlegezett s azt több év alatt kellett megfizetni. A kiosztott telkek száma 217, ebből azonban 39 telket 2-2 fő, 25 telket 3-3 fő kapott meg, ugyanakkor egyesek több telket is vásárolhattak. A telkek nagysága 80—600 D-öl volt. Három részt a város magának tartott fenn, városkert alapítás céljára.

140 Egy korábbi összeírásból tudjuk, hogy a felosztás előtt a kertben 328 személynek volt gyepüje, tehát kert része.

141 Ez azt jelenti, hogy kevesebb telket alapítottak, mint a korábbi tulajdonosok száma. A felosztáskor észak—déli irányban két hosszú uccát alakítottak ki (Felső-sziget ucca, Alsó-sziget ucca) melyet egyik harmadánál a Nagymarjai gát, másik harmadánál két kisebb zug ucca keresztezett. A Sziget-kert kiosztásával a falu korábbi települési képe megváltozott. Az új település elkülönült a régitől. Bár a beköltöző családok zöme a „város"-ból származott, mégis bizonyos mértékben kívül estek az ősi privilégiumot hordozó központtól. A XIX. század közepétől ezen a részen kezdődik meg a falu idegen elemekkel való feltöltődése. Bizonyára ezért is alakult ki a feszültség a Sziget és a Város között, mely a XX. században valóságos „osztály" ellentétté növekedett.

142 Mindenesetre tény, hogy a kismarjai telkek száma 1835 után csaknem megkétszereződött. A további terjeszkedésnek a lecsapolások adnak lehetőséget. így először a Róna melletti ún. Bánát települt be, majd a várost a szigettől elválasztó mocsár kiszáradása után, az 1910-es években itt létesült egy új telep. Az első világháború után a zárt falu tömbön kívül, az ún. Nagysziget és a falu között osztottak ki egy részt újtelepek létesítésére. A telepítési akció a második világ-