Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

lakás, a cselédházak, istállók, műhelyek, színek. A kastély a díszparkkal együtt 1945-ben pusztult el.

80 Beöthy Ödön Kismarja várossal mindig igyekezett a jószomszédi viszonyt megtartani s különösen imponált a városnak, hogy polgárait úgy megtisztelte, mint bármelyik nemes társát.

81 Az 1838-ban megkötött bérleti szerződés 1851-ben járt volna le. Beöthy Ödönnek azonban az 1848-as szabadságharcban való részvétele miatt menekülnie kellett, s birtokát az állam lefoglalta.

82 A kismarjaiak azonban a bérleti szerződést az állammal is megújították, előbb 1853-tól meghatározatlan időre, majd 1855-től számított három évre.

83 A ránk maradt bérleti szerződés annyiban új az előbbiekhez képest, hogy itt feles megállapodásról van szó, vagyis minden termés fele illeti meg a bérlőket. Minden munkát a bérlők adnak, viszont a gabona keresztekből minden köblös után egy keresztet a bérbeadó „mag fejében" átenged a bérlőnek. Ez azt jelenti, hogy kb. fele magot a bérbeadó viseli. A legeltetésre hajtott állatok után pénzben kell fizetni, mégpedig egy szarvasmarha után 6 váltó forintot, egy juh után nyáron 20, télen 10 krajcárt. Kötelesek a bérlők — ugyancsak felében — 50 hold dohányt ültetni s a maguk költségén gondozni a Berettyó gátját.

84 A Beöthy ÖdÖn-£éle. pusztán kívül továbbra is fenntartották a kismarjaiak a kapcsolatot ifjabb Beöthy Lászlóval is. Az ő birtokrésze a puszta nyugati, Hencida és Esztár felől esett. 1811-től 1842-ig maradtak hiteles dokumentumok arról, hogy megszabott rendeltetéssel, időszakosan itt is nyertek földet az élelmes kismarjaiak. így 181 i-ben „fog adni az uraság elegendő tengeri- és zab földet", minden láncz után 4 régi bankó s két kaszás napszám jár. A tengeriből kilencedet kell adni, a zabból minden láncz után egy köböl zabot.

85 1812-ben a zab s tengeri föld mellé kender földet, 1813-ban dinnye földet is osztanak.

86 E szerződésből kitűnik, hogy Beöthy László inkább ragaszkodik a feudális szolgáltatásokhoz, mint öccse, a reformer Ödön. 1820-tól gyakran találunk rövid lejáratú contractusokat a nagymarjai puszta egy-egy részének, vagy éppen egészének legeltetés céljára való bérbe adásáról. A bérösszeget hol a kihajtott állatok száma szerint szabták meg (egy szarvasmarha bére 1 R. forint 30 kr), hol egy összegben (pl. 1842-ben a puszta legelő bére 1500 forint és 300 kereszt búza learatása, 200 kaszás, 100 gyűjtő és boglyázó napszám. (íme, még mindig uralkodik a ledolgoztató rendszer !)

87 A nagymarjai puszta tehát több mint 120 éven át a kismarjai határt lényegében megkétszerezte. A bérleti szerződést mindig a tanács kötötte, aki egyben szavatosságot is vállalt a bér beszedéséért és a puszta rendjéért. A szántóföldeket, réteket az igénylők a várostól kapták meg. A bérösszeget a város úgy vetette ki, hogy abból az uraság részére vállalt kötelezettséget teljesíteni tudják, sőt valami még maradjon is a város hasznára. Szántóföldet csak a honos kismarjai polgárok kaphattak. A legelőket viszont a kismarjai közös legelőkkel közösen kezelték, tehát ide lényegében bárki hajthatott jószágot. E nagyszabású kollektív ügyintézést a tanács mindig gondosan, részrehajlás nélkül s a teljes közösség egyetértésével oldotta meg. Ennek ellenére volt rá példa, hogy egyes kismarjai személyek titokban maguk is béreltek nagymarjai földeket. Közülük néhányan pontatlanul fizették a bérösszeget, melyet a földesúr végülis a tanácson keresztül próbált behajtatni. E kellemetlenségek elkerülése végett 1823-ban határozatba tették, hogy „senki a nagymarjai pusztán a maga részére földet venni ugarnak ne bátorkodjon!"

88 A kaszai és a nagymarjai prédíumon kívül a XVIII. század végétől még több más földszerzési akcióról is tudunk. 1760 körül a Váradi Káptalan Zomlin nevű