Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

Kis stb.). Az 1930-as években a kemény szorgalmú Nagy Sándor „világnyövő" ragadványnevet kapott. Néha gúnynévből lett ragadványnév (Bnjkós Tót, Kanukher Nagy). A ragadványneveket az anyakönyvekbe nem írták be, legfeljebb a családnévi eredetűeket. így ezek nem mindig öröklődtek. Végül szólnunk kell még a törvénytelen szülésekről. Annak ellenére, hogy a református keresztyén világnézeten alapuló városi hivatalos közvélemény rendkívüli szigorúsággal ítélte meg a „paráznaságot", 1740—1910 között az anyakönyvek 101 olyan nőnek a nevét jegyezték fel, akik házasságon kívül szültek s ezektől összesen 243 törvénytelen gyerek született. Egy évre átlagban 1,5 házasságon kívüli szülés esett, a törvényes szülések 2,5%-a. Az arányok is mutatják, hogy az esetek nagyobb részében magánosan élő nők, leányok, özvegy asszonyok szülnek törvénytelen gyereket. Néhány „vadházasságról" tudunk, vagyis amikor az élettársak együtt élnek tartósan, de nem kötnek egyházi esküvőt. Ritkán az is előfordult, hogy férjezett asszonyok szültek idegen férfitől származó, törvénytelen gyereket. Több leányanya sorozatosan szül házasságon kívül.

37 A „megesett leányok" között legtöbb a cigány, a szolgáló, a cseléd, de végső soron a társadalom minden rétege megtalálható közöttük. Azt a leányt, akinek gyereke született, a XVIII. században „menyecskének" mondották. A „menyecske lányok" rendszerint aztán özvegy emberekhez mentek férjhez, vagy halálukig pártában maradtak. A házasságon kívül született gyerekek sorsa az elmúlt századokban közismerten reménytelen lehetett. Jelzőjük az anyakönyvekben egészen a XIX. század elejéig „fattyú" volt. Közöttük az átlagosnál is nagyobb a gyerekhalandóság, ami azt mutatja, hogy életben maradásukért az anya maga is kevesebbet fáradt. A 243 gyerek közül az anyakönyvek 141-ről nem adnak további tájékoztatást, 84 meghal s csak 18 olyanról tudunk, aki felnőtt és házasságra lépett. Valószínű, hogy az életben maradottak korán elmentek a faluból idegenbe, ahol nem ismerték származásukat. Halálozások A halotti anyakönyveket is 1733-tól vezetik. Az első tíz év adatait azonban csak feltételesen használhattuk, mert a lelkészek nem mindig írták fel az elhalálozottak életkorát. Különösen a gyerekek elhalálozásának évei tisztázatlanok. De a halotti anyakönyvek további pontatlanságaival is kell számolnunk. A XIX. század első felében pl. volt idő, amikor Posta János lelkész csak az ún. prédikációs halottakat vezette be az anyakönyvbe, emiatt különösen sok gyerekhalálozás bejegyzése kimaradt. Pedig csak 1840-ben több mint száz gyereket elvitt a vereshimlő járvány. A halálozási statisztikát a 11. számú táblázat mutatja. A kép, mely a kimutatásból elénk tárul, országosan is hasonló: a megszületett gyerekeknek közel 50%-a kétéves kora előtt meghalt. Még az 1750 előtti irreális számot nem tekintve is, a gyerekhalandóság 45,1%. A XIX. század folyamán ez a szám 40% alá süllyed, de a XX. század elején ismét megközelíti a 200 éves átlagot. A társadalom fennmaradása szempontjából azonban nemcsak a csecsemőhalandóságot kell figyelembe venni, hiszen csak azok járulnak hozzá a népesség további fenntartásához, akik a házasságkötés idejét megérik. Mint láttuk, a házasságkötések időpontja férfi és nő átlagban 20 év körül volt. Ez tehát azt jelenti, hogy a megszületett gyerekeknek nem egészen 40%-a jutott oda, hogy önmagát tovább plántálhatta. Ha figyelembe vesszük a csekély termékenységi amplitúdót, megérthetjük, hogy a viszonylagos termékenység ellenére se következett be a társadalom gyors növekedése.