Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
II. A nép és a föld
lembe véve tehát az első gyerek megszületésének késleltetése kapcsán tett megfigyeléseinket is úgy tűnik, hogy a lakosság 20—23%-ánál feltételezhetünk tudatos és tervszerű beavatkozást a születések folyamatába. Ezen a téren kétszáz év alatt nem mutatható ki lényeges változás. A születésszabályozásnak azonban lehetséges egy harmadik formája is. Az történetesen, hogy nem várják meg, amíg a nő fogamzó képessége tart, hanem bizonyos számú gyerek után „becsukják a kaput", vagyis elhatározzák, hogy több gyereket nem nemzenek. Ez a tényező anyakönyvi forrásokból nehezen bizonyítható, hiszen nem állnak rendelkezésünkre olyan adatok, amelyek megmutatnák, mi volt a fogamzóképesség tényleges és átlagos biológiai határa. A megmutatkozó szülési amplitúdó s a szülő nők átlagos életkora némi támpontot adhat, de figyelembe, kell venni, hogy a fogamzóképességet az elmúlt századokban sokféle tényező befolyásolhatta s szinte bizonyos, hogy nagyobb volt a különbség az egyes egyének között, mint ma. (Több volt a szakszerűtlenül levezetett szülés, nagyobb volt a fertőzésveszély s ha sor került művi beavatkozásra, az a mainál jóval nagyobb veszéllyel járt a fogamzóképesség szempontjából is.) A szülő nők felső korhatára a XVIII—XIX. században 44—46 év. Egy esetben 5 3 éves nő szül, igaz, hogy belehal a szülésbe. A szülések felső korhatárának átlaga a XVIII. században 32, a XIX. században 33 év. Úgy vélem, ez a szám megerősíti a másik két tényezőből nyert eredményeinket. Ha ugyanis a nők átlagos termékenységének felső határa a XIX. században nem csökkent, akkor biológiailag nem indokolt, hogy kevesebb gyereket szüljenek. Nőni kell tehát a terméketlenül hagyott időszaknak, vagyis működni kellett az említett születésszabályozásnak. Közismert tény, hogy a születésszabályozás a XX. század első felében egyes vidékeken katasztrofális méreteket öltött. Ilyen helyeken mindig elsősorban a kisbirtokos parasztság között pusztított legszembetűnőbben. Az egyke rendszerrel ugyanis a minimálisra zsugorodott családi vagyon további aprózódását igyekeztek megakadályozni. Az egykés vidékeken a születésszabályozás általános divattá vált, mégis, kevésbé volt jellemző a napszámos, agrárproletár rétegre, mint a gazdákra. Az eltorzult etikai szemlélet szerint éppen ezért a magasabb társadalmi rang jelképe a kevés gyerek s a lenézett alsóbb állapot kifejezője a sok gyerek. Hogy a szegény emberek inkább ragaszkodtak a „sok rongyos" gyerekhez, annak az volt a materiális oka, hogy ezeknek a jobb megélhetés záloga a családi munkaerő szaporítása volt. A 6—8 éves gyerek már a saját életszükségletét meg tudta keresni, a 10—12 éves keresetéből már a családnak is jutott. Amely családban 5—6 16 éven felüli fiatal vitte haza a keresetet, már némi megélhetési alap gyűjtésére is lehetőség adódott Ez a szemlélet Kismarjában főként az első világháború, de csírájában már a XX. század elejétől megfigyelhető. A „törzsökös" gazda családoknál már „típus" az egy-két gyerek s szinte kivételes a 3—4 gyerek, ugyanakkor a szegényebb rétegeknél továbbra is gyakori a 6—8 élő gyerek. (Persze, a csökkenő munkalehetőségek miatt a szülők számítása ritkán vált be, hanem a sok gyerek legtöbbször a nyomor fokozódását is jelentette.) A rendelkezésünkre álló források alapján megvizsgáltuk az egy-két gyerekes családok vagyoni állapotát, s arra az érdekes megállapításra jutottunk, hogy a XVIII. században az egy-két gyerek inkább a vagyontalan családokra volt jellemző. A XIX. század első felében minden vagyoni kategóriában kb. egyenlő arányban fordul elő, a XIX. század második felében az egy-két gyerek már túlnyomóan a földdel is bíró paraszt családokra lesz jellemző, míg a XX. században az 1—2 gyerek már tipikusan a „gazdák" specialitása. 34 (L. 10. sz. táblázat és grafikon)
