Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
II. A nép és a föld
szülők segíthették vagy gátolhatták a kapcsolatok létrejöttét. Szinte bizonyosnak látszik azonban, hogy maguknak a fiataloknak a szemlélete alapvetően megegyezett e szabályozókkal s csak ritka esetben származtak a párválasztás körül családi és társadalmi konfliktusok. Úgy tűnik, a korábbi évszázadok házasságkötéseire sokkal inkább a társadalmi célszerűség jellemző, mint az érzelmek forradalmi lázadása. Ritkán volt tehát arra szükség, hogy a szülőknek ténylegesen bele kelljen szólni a fiatalok dolgába. Bár később a házastársak közötti konfliktusok gyakran képeznek peres ügyet, de egyetlen esetben sem magát a párválasztás tényét okolják, hanem mindig külső tényezőket. A házasságra lépő nő a legújabb időkig férje családnevét vette fel, a szokásos -né képzővel. E képzőt már a XVIII. század első felében, az 1730-as jegyzőkönyvekben is így használták (Czellér Pálné, Szombath Gergelyné stb.). 1820 és 1850 között az anyakönyvek egyértelműen a -nő képzőt használják (Szabó Györgynő, Sajó Istvánnő stb.), a XIX. század második felében aztán újra visszatértek a -né képző használatára. A házastársak egyszerűen keresztnevükön szólították egymást. A férj minden esetben tegezte feleségét, a nő néha magázta az urát. Társaságban a nő minden esetben uram-nak. titulálta a férjét. Néha előfordult, hogy asszonyok egymás közt a férjes asszonyt leánynevén emlegették; ez minden esetben gúnyoló jellegű megszólítás volt, bizonyos esetben némi iróniát takart. A férj patriarchális hatalma itt nem volt olyan teljes, mint a nagycsaládos vidékeken, sőt némelykor egy-egy asszony szinte irányítója volt a családnak. (Ilyenkor azt mondták, hogy „az asszony viseli a kalapot"). Míg az istállóban, a gazdaságban elvitathatatlan volt a férj uralma, addig a házban, főként a konyhában az asszonyok elsőségéről beszélhetünk, de itt a férfiaknak semmi szava sem lehetett. Összességében itt a férfiak és a nők természetes munkamegosztását nem torzították el társadalmi szokáshagyományok. Születések A falu népességfejlődésének alapvető forrását a születések képezték. Az életben maradt gyerekek jelentették a népesség „természetes szaporodását". Ha egy falu népességgyarapodása nagyobb, mint a természetes szaporodás, akkor oda valahonnan más helyről költöztek be családok, ha kisebb, akkor elköltözéssel kell számolnunk. A valóságos helyzet megítélése azonban ennél bonyolultabb, hiszen a lakosság mozgása, vándorlása különböző mértékben befolyásolhatja a népesség alakulását. Ha pl. egy nőtlen fiatalember jön be a faluba, vagy megy el, csak egy fővel befolyásolja a falu lakosságának a számát. Más a helyzet, ha családos emberek jönnek, vagy költöznek el. Korábban megállapítottuk, hogy Kismarjában elég nagyarányú volt a lakosság mozgása. Éppen ezért a természetes szaporodás alakulását itt kétfajta módon is megpróbáltuk megközelíteni. Először egyszerűen számba vettük az adott időszakon belül megszületett gyerekeket, másrészt megvizsgáltuk a születések alakulását családonként, így megfigyelhettük az egyes családok tényleges vitalitását. A születésszám alakulását az 5. sz. kimutatás szemlélteti:
