Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

IV. A népi kultúra változásai

akkor a közelben ülők célzást tettek a szapora gyerekáldásra. A kunkapitánynak egy összeborított tányérban csirkecsontokat küldtek. A vőlegénynek ugyanakkor kakasfejet, nagy taréjával, melynek szintén termékenységvarázsló funkciója volt. A vacsora végén a zenészek asztali áldást húztak és tányéroztak. Volt eset, hogy tréfásan a szakácsasszonyok is kéregettek, kásapénzt, melyen aztán italt vettek maguknak. Az asztalbontás után első tánc a szakácsasszonyokat és a felszolgáló legényeket illette. Ezután jöhetett a mindenki tánca, egészen éjfélig. Ekkor felkontyolták a menyasszonyt s már menyecske ruhában járta az ún. menyasszony táncot, amikor mindeki, megfelelő ajándék letétele után, egyet kettőt fordulhatott az új asszonynyal, akitől a tánc végén csókot is kapott. Rendszerint ezután jöttek a maskarák, esetleg valaki tréfásan megszöktette a menyasszonyt. A mulatság reggelig tartott. Előbb az asszonyok, lányok mentek haza. A magukra maradt férfiak ekkor táncolták a verbunkost, játszották a halottsiratást. Másnap még végig nyüzsgés volt a lakodalmas háznál. El kellett mosogatni a rengeteg edényt, rendbetenni a házat. Ebben már az újpár is részt vett s ezzel kezdődtek a felnőtt hétköznapok. A felnőttkor szokásai itt rendkívül szegényesek. Szinte csak a névnapokat és az ünnepnapokat tartották. Néhány férfi el-el ment a kocsmába, dc aki ebből rendszert csinált, azt a falu megvetette. A puritán erkölcs a munkát tartotta a felnőtt ember egyetlen kötelességének, s mellette mindenféle szórakozást csak annak rendje módja szerint néztek el. Ez a szigorúság különösen a nőket érintette, akiknek ezentúl a lakodalmakon, a templomjáráson kívül alig volt módjuk, hogy a köznapok sodrából kiemelkedjenek. A társas érintkezés leggyakoribb formái a téli estézések, rokonlátogatások voltak. A közös fonókon szintén vehettek részt asszonyok is. A férfiak a közösségi élet, az önkormányzat különböző intézményeiben élhették ki társas igényüket, a nők számára szonban a fonók jelentették az egyetlen rendszeres társas kapcsolatot. A felnőtt közösség legmegrázóbb ünnepei a temetések voltak. A szokásos egyházi ceremóniákon túl a családok igyekeztek egymáson túllicitálni a halotti tor pazar traktációjában. Különösen, ha fiatal leány, legény halt meg, illett nagy vendégséget tartani, ahol „megülték a halott lakodalmát". De idős gazdaemberek halálakor is előfordult, hogy ökröt vágtak a halott torjára.

60 A XIX., XX. században a halotti tor már szerényebb keretek között folyt, de még napjainkban sem ritka, hogy temetés után ötven-hatvan közelebbi vagy távolabbi rokont vendégeltek meg. A toros ebédről ma sem hiányozhat a bor, pálinka, melynek hatására előfordul, hogy az egyházi énekek közben eléneklik a halott kedves világi nótáját s ha a családtagok időben közbe nem lépnek, hangos mulatásba is átcsapna a gyász. A haláleset bekövetkeztekor azonnal megállították az órát s letakarták a tükröt. A közeli rokonok, szomszédok igyekeztek segítségére lenni a gyászolóknak. A funerator elintézte a temetéssel kapcsolatos tennivalókat, mások megvásárolják a koporsót, szemfödelet. A fejfát valamelyik ács, kerékgyártó ingyen kifaragta, io—

15 jóismerős férfi önként ment sírásni. Egy közeli rokon gondoskodott arról, hogy a közreműködőknek legyen kenyér, bor, esetleg pálinka. Asszonyok megmosdatták és felravatalozták a halottat. Mellé tették kedvelt tárgyait, énekeskönyvét, pipáját. Régebben rézpénzt tettek a halott szemére. Ezután jöttek a halottlátók, ezek este némely helyen éjfél feléig virrasztottak. Halottsirató asszonyok rendje nálunk nem működött, sőt az utóbbi évtizedekben maga a halottsiratás szokása is elmaradt. Szokásos, sőt illendő volt, hogy temetéskor a legközelebbi nő hozzátartozók hangosan sírjanak. A halott végső búcsúztatása az udvaron