Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

IV. A népi kultúra változásai

Ha nem, akkor a dobó botját keresztbe a lyukra fektette s aki kint volt arról a helyről, ahol a bige földet ért, megkísérelte a botot megcélozni. Ha eltalálta, akkor a két csapat helyet cserélt. Ha nem, akkor a dobó azon a helyen, ahol a bige feküdt, ráütött annak egyik végére, mire a bige felpattant. Míg a bige a levegőben volt, megkísérelte a dobó botjával minél messzebbre elütni. Egy dobás után három ütés joga járt. Ekkor szemmel felbecsülte, hogy milyen távolságra van a bige a lyuktól. Mértékegység: saját botjának a hosszúsága. Ha az ellenfél a bemondott távolságot elfogadta, akkor annyit mondott: kivan! s ezt a számot mint pontszámot az illető megkapta. Ezután a következő játékos dobott, ha végig értek, kezdték elölről, mindaddig, amíg az ellenfél el nem kapta valakinek a repülő bigéjét, vagy el nem találta a lyukra ráhelyezett botját. A számoláshoz még annyit; ha valaki a levegőben repülő bigét úgy ütötte el, hogy közben megkétszerezte, vagyis kétszer ütött rá, akkor az elért távolság kétszeresnek számított. Volt olyan ügyes fiú, aki háromszorozni is tudott. Az is érdekes, hogy ha az ellenfél soknak találta a botszámot, amelyet a dobó kért, akkor azt mondta, hogy nincs ki. Ilyenkor ki kellett mérni a bottal, hogy valóban ki van-e? Ha nem volt ki, akkor a dobó az összes addig megszerzett botját elvesztette. A játék végén az lett a győztes, aki legtöbb pontot — botot — tudott magának összegyűjteni. Piccerezés. Szintén fiú játék, de inkább nagyobb fiúk játszották, mert ehhez már pénz kellett. Igaz, a legkisebb pénznemmel, a két világháború között egy-két filléres alapon játszották. Két fajtája volt, egyik az ütős. Ezt kettesben játszották, lehetett ülve is az iskolapadban, vagy a földön. Ketten megállapodtak, ki az ütő, ki a tartó, azonkívül kié a fillér, kié a korona? A tartó a mutatóujja hegyére tett egy fillért, a másik ráejtett egy másikat. Ezután csak az maradt hátra, hogy mindenki felszedje azt, amelyik az ő választása alapján fölfele volt. Másik formája a dobós. Ez hasonlított a gombozáshoz, mert szintén több szakasza volt. Itt nem lyukba, hanem vonalhoz vagy falhoz dobtak. Az eldobott pénzeknek a vonalhoz való távolsága adta meg a sorrendet. Természetesen, az lett az első, akinek pénze legközelebb esett a kijelölt vonalhoz. Ezután az első az összes pénzt felszedte, összerázta és feldobta a levegőbe. Mialatt a pénzcsomó a levegőben volt, bekiáltotta, hogy fillért vagy koronát választ-e, s ezután nem volt más dolga, mint azokat a pénzeket, melyek az ő választása szerint hulltak le, felszedje. A maradékot most a második dobta fel, s így mindaddig, míg az összes pénz gazdára talált. Természetes, hogy ebben a játékban különösen előnyös volt az elsőknek a helyzete, mert így több pénzből válogathattak. Rabló-pandúr. Négy fiú játszotta, télen szobában, iskolában. Először kiválasztották, ki lesz a szegényember (rendszerint önkéntes jelentkezéssel), majd ennek tudta nélkül (háta mögött) megegyeztek, ki lesz a rabló, ki a pandúr, ki a bíró. Ezután a szegényember a szemét behunyta s a rabló megcsípte a kezefejét. Ezután a három szereplő közül egy megkérdezte: „Mid veszett el, szegíny ember?" A válasz: „lovam, szekerem, kilenc patkóm s egyebem". „Kire gyanakszol?" A szegény ember mondott egy nevet. Ha eltalálta, a pandúr megfogta s kérdezte a bírót: „Mit érdemel a rabló?" Mire a bíró kiszabott valamilyen játékos büntetést. Ha ellenben nem találta el a szegény ember a rablót, akkor őt büntették meg, mondván, hogyan merészeli a pandúrt vagy bírót megvádolni? A szakirodalomból jól ismert gyermekjátékok leírásától tartózkodunk, hiszen az itteniek csupán variánsokat adhatnak. Ezek a következők: a) eszközös játékok : babázás (csak leányok!), különböző anyagokból készült állatfigurák (elsősorban fiúk), primitív hangszerek (kóró-, nádi hegedű, hagymaszár duda, tökszár duda, fűzfasíp, gyufásdobozból gumi cimbalom, tollsíp, bugattyúk 13 Egy falu az országban I93