Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
IV. A népi kultúra változásai
vastagételek is, megismernek néhány főzelék fajtát (zöldbab, zöldborsó főzelék, karalábé stb.). Különösen azonban a tésztafélék alakultak át úgy, hogy a felsorolt régi tészták csak a hétköznapok szintjére süllyedtek s helyettük új, előkelőbbnek számító tésztákat tanultak meg sütni. Elterjednek a cukros, habos, vaníliás és egyéb fűszerszámos készítmények, a linzerek, zserbók, piskóták. Ezekből tortákat, zserbókat, krémeseket sütnek. Gazdaasszonyok 20—30 féle tésztafélét is sütöttek. Egy-egy lakodalom pl. valóságos kiállítása volt a különböző raffinériákkal készült süteményeknek. A szegényebbek természetesen kénytelenek voltak megmaradni az olcsóbb, hagyományosabb tészták mellett. A felsorolt fő étkeket többféle másodlagos ételféleségek egészítettek ki. Ezek egy része fontos tápanyag, más része inkább ízesítő, csemege, de a táplálkozásban végülis ezeknek is fontos szerepük volt. Első helyen említhetnénk a gyümölcsöket. Mindenkor gyűjtötték az erdei vad gyümölcsöket (vadkörte, vadalma, vadcseresznye, szeder, som, áfonya stb.), de a kertekben szelídített gyümölcsfák is voltak. A cseresznye, meggy, alma, körte, szilva, birs, dió, mogyoró, eper, szőlő felnőttek és gyerekek kedvelt csemegéi voltak. A nyár végén érő almákat pl. szalmahordáskor a kazalba dobálták s ez télen, amikor a szalmát húzták igen kitűnő csemege volt. Nyáron a gyerekek órákat elüldögéltek az eperfákon, de szívesen csatangoltak a mezőn is, vad gyümölcsöt keresgélni. Ismertebb régi almafajták a faluban: borízű, nyári fontos, búzás, őszi búzás, lyánycsecsű, kormos alma, Simon piros, citromalma, vajalma, kásás alma. A XX. századi faiskolákból kerültek ki az arany pármen, a sóvári, batul almák. A körtéknek kevesebb változatát ismerték. Népszerű volt az apró árpával érő, a búzával érő, a dinnyekörte, ismerték a császárkörtét, a vérbélű körtét. A mai nemesebb pergamen körték csak az 1930-as években jelentek meg. Kedvelt nyári gyümölcs volt a görög- és a sárgadinnye. Félvad állapotban tenyésztek a birsalma, pöszméte, ribizli fák és bokrok. A szőlők végében elmaradhatatlan volt a diófa, a kertekben sokhelyen mogyorófa is díszlett. A gyümölcsöket nyersen fogyasztották, főzték vagy aszalták. A veres szilvából ciberét főztek, a bercencei szilvát lekvárnak főzték. A lekvárnak különben csak kiegészítő szerepe volt. A gyerekek többször ettek lekváros kenyeret, de elsősorban tészták töltelékéül használták. A húsételekhez savanyúságot ettek. Nyáron zsíros, forró vízzel leöntött salátát, ugorka salátát, kovászos ugorkát, zöld paprikát, zöld hagymát, télen ecetes ugorkát, káposztával töltött, savanyított zöld paprikát s különböző más befőtteket ismertek. Ezeket azonban csak különleges ünnepnapokon bontották fel, mert sohasem volt belőle elegendő. Kedvelt alkalmi csemegének számított nyár végén a főtt, vagy parázsban sült gyenge kukorica. Télen a szemes kukoricát cukros, mézes vízben főzték meg s estéken ezzel kínálták a vendégeket. Koratavaszi csemege volt a pattant (pattogatott) tengeri (főként Nagypéntek napján ették). Inkább csemegének számított a sült bécsi tök, mely akkor volt jó édes, ha már a dér megcsípte. Fiatalok ősszel rágták a napraforgó- és a tökmagot. Különösen kedvelték ezeknek a hántolt formáját, melyet az olajütőben lehetett szerezni. Gyerekek napokig hordták a zsebükben s csereberélték a disznó pogácsát, a napraforgó kipréselése után visszamaradt anyagot. (Különben minden gazda 15—20 liternyi olajat üttetett évente, de ezt nem ették, hanem — egészen 1960-ig, a villany bevezetéséig — az istállókban világítottak vele.) Vizüket elsősorban a folyó vizekből, vagy a falun kívül ásott kutakból nyerték. A háztartáshoz szükséges vizet cserép korsókban főként a férfiak hordták haza úgy, hogy lapos kötéllel egyszerre négy korsót akasztottak a nyakukba: kettőt elől, kettőt hátul. Vízen kívül kevés tejet (főként este) és szeszes italokat,
