Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
I. A falutól a városig
ződése szerint a legtökéletesebbnek, legideálisabbnak tűnt. Úgy is mondhatnánk, hogy Kismarjában testesítette meg Bocskai a számára ideálisnak tartott falumezőváros típust. Ha az 1606-os kismarjai szabadalomlevelet a korábbi, 1579-es oklevéllel öszszevetjük, azt tapasztaljuk, hogy ebben már érettebben, tisztábban domborodnak ki azok a vonások, melyek Bocskai politikai látásmódját jellemezhették: Kismarjában nemesek sohasem tétethetnek, s ha beköltöznek is, kötelesek legyenek alávetni magukat a polgári terheknek. Tehát egy polgári típusú, önmaga ügyeit szabadon intéző, önmaga természetes gyarapodását segítő, korakapitalisztikus ideológiát hordozó köztársaságot igyekezett megformálni. Nem Bocskain múlt, hogy a szabad parasztság nyugat-európai ideálját nálunk abban az időben megvalósítani nem lehetett. Maga Bocskai is tudhatta ezt, hiszen a győztes szabadságharc után létrehozott hajdútelepek már csak részben feleltek meg ennek az ideálnak, hiszen szükségszerűen hangsúlyt kapott a hajdúság katonai jellege. De éppen Kismarja szabadalomlevele példázza, hogy Bocskai előtt a hajdúk letelepítésekor távolabbi társadalompolitikai célok is szerepelhettek. A 250 évig viselt mezővárosi illúziók ellenére Kismarja mégsem lett sohasem valóságos város, sőt még csak el sem indulhatott a várossá fejlődés útján. A volt jobbágyfalu a városiasodás semmiféle elemének nem volt a birtokában, mikor a hálás fejedelem-földesúrtól a nagy kiváltságot elnyerte. A városi kiváltság csupán forma volt, ami a most már szabad paraszt község önkormányzatát rendezhette. De Kismarja a további fejlődés során sem tudta a városiasodás feltételeit elérni. A földrajzi, települési tényezők — vadvízjárta mocsarakkal határolt, zárt sziget település — éppúgy gátoltak minden kiterjeszkedést, mint a sok háborús dúlás, pusztulás, mely a XVII. században ezt a vidéket is sújtotta. A szigetre települt falu nem tudott túlterjeszkedni az őt gyűrűként körbefogó mocsarak természetes, amellett igen szúk határán. így Kismarja a környéken pusztásodó kisebb falvak (Bocs, Gyapoly, Kerekegyháza, Kasza, Vasad, Ádám, Guszáv, Kékes) menekülő lakosainak sem nyújthatott menedéket. Nem terjeszthette határait — mint ezt legtöbb mezőváros tette — később sem, mert ez itt földesúri érdekekbe ütközött volna. A községnek nem volt fegyveres ereje, sem vagyoni potenciája, hogy a közeli pusztákat megszerezze. Kismarja ellenállása később sem terjedhetett túl a passzív ellenállás határain, amikor kiváltságait különböző feudális igények fenyegették. Jogai meglettek volna a várossá fejlődéshez, de lehetőségei hiányoztak. A helységben nem telepedett meg vagyonos iparos, kereskedő réteg, nem alakult céhes ipar sem. Vásárai lényegében sohasem tudtak országos méretűvé nőni. Mindezeket együttvéve tény, hogy a lakosság vagyonosodása, gazdagsága sohasem nőhetett túl a falusi méreteken. A viharos XVII. század nem kedvezett a fiatal autonómiák megszilárdulásának. A kiváltság adományozója, a nagy fejedelem még a kiváltságlevél keletkezésének évében, 1606. december 29-én meghalt. 49 A nagykereki várat öröklő Báthoriak, majd Bethlen Gábor idején még központban szerepelt a hajdúkérdés. Tudjuk, ebben az időben nemcsak a Bocskai által kiadott okleveleket ismerte el a király és a fejedelmek (sőt az 1608-as országgyűlés is), hanem egész sor új hajdú jellegű kiváltságot is. így érthető, hogy Kismarja szabadalomlevelét is sorra megerősítik a fejedelmek. 1607-ben Rákóczy Zsigmond ismeri el, 1611-ben Báthory Gábor, 1623-ban Bethlen Gábor, 1630-ban özvegye, Brandenburgi Katalin. De később, amikor a hajdúkérdés — s ezzel együtt a bihari szabad hajdú telepek ügye háttérbe szorult, a kismarjaiak szabadalomlevelét még nemcsak Apaffy Mihály erősíti meg 1675-ben, de Lipót császár is elismeri 1691-es diplomájában. 50 így a
