Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

II. A nép és a föld

kb. 30—40%-át teszik az összes lakosságnak. Ez a hagyományokban leginkább megmerevedett réteg nagyon vigyáz arra, hogy lejjebb ne csússzon, mert az már létminimumukat veszélyeztetné. Éppen ezért kevésbé érzékeny az újításokra is, így a felemelkedés se mindennapos jelenség közöttük. A birtokosok alsó kategóriája meglehetősen ingatag csoport. Ez az állapot ugyanis állandóan a létbizonytalanság peremén való táncolást jelentette. Ezért legtöbbjük szívós erőfeszítéssel igyekezett valamilyen többletbevételre szert tenni. Állatot tartanak, földet bérelnek, különböző fajta munkát vállalnak az uradalmakban, fuvaroznak. A kommunitás, ha már sikerült a polgárjogot elnyerniük, nem zárta el a felemelkedésük útját s ez némely esetben sikerült is. Számuk a XVIII. században és a XIX. század első felében 30—40% körül mozgott, tehát a népesség számottevő rétegét adták. Bizonyára közöttük található a volt zsellérek egy része. A különböző, nincstelenségből kiemelkedő, vagy beköltöző rétegek tartják egy szinten számukat. Minden bizonnyal e törpebirtokos réteg űzte intenzíven a különböző ősfoglalkozásokat; halászott, vadászott, nádat vágott, vagyis minden lehetőséget megragadott, hogy magát eltartsa. A nincstelenek rétegének megítélése már sokkal nehezebb feladat, hiszen ezek nem feltétlenül elesett szegény emberek. Vannak közöttük pl. különböző tisztségviselők, akik nem tartoznak adót fizetni, így vagyonukat az összeírok nem jegyezték fel. Ezek egy része talán éppen a módosabb rétegek közül való (bíró, második bíró, csaplárosok stb.), de a város konvenciósai se tekinthetők minden esetben elesett szegény embereknek, hiszen biztos megélhetésüket a közösség szavatolta. Az igazi nincstelenek az ellátatlan szegények. Számuk a XVIII. században még elenyésző, hiszen a város egyszerűen nem engedte meg ezek beköltözését. A városi statútumok szerint ugyanis csak az költözhetett be a városba, aki el tudta magát tartani. Számuk azonban a XIX. században fokozatosan emelkedik s a század második felére eléri a 35%-ot. E nincstelenek foglalkozásukat tekintve sokfélék. Közöttük voltak a gazdáknál szolgáló cselédek, napszámosok s bizonyára néhány ősfoglalkozást űző réti ember, pákász, csíkás, halász, vadász. A nincstelenek rétege sem állandó. Voltak, akik hovatovább némi vagyonkára tettek szert. így 1741-ben Kovács István még teljesen nincstelen, de 1751-ben már két ökör, egy tehén, két harmadfű tinó gazdája. 1767-ben már ugyanannak a Kovács Istvánnak 6 ökre és 3 tehene van. Az 1740-ben feltüntetett földnélküli családból •— amennyiben ezt csupán névazonosítással meg lehet állapítani —1828-ban már csak kettő szerepel a földnélküliek között. A Kalmár és Bátori család azonban generációkon át nem tudott kiemelkedni a nincstelenség állapotából.

189 Ha a nincstelenek neveinek szeszélyes váltakozásával találkozunk arra is gondolnunk kell, hogy gyakran fejadó szempontjából összeírták azokat a fiatal házasokat is, akik még szüleik házában laktak s a szülők osztatlan vagyonából éltek. A nincstelenek közt számontartott rétegben már a XVIII. században is legjelentősebb a szolgák csoportja volt. Számukat illetően ebből az időből nem áll rendelkezésünkre statisztika. Áz 1740-es összeírás 48 zsellérsorban levő személyt sorol fel gazdák neve mellett. Ezek valószínűleg a gazdáknál szolgáló cselédek voltak. Foglalkoztatásuk a gazdasági élet minden területére kiterjedt, mégis leginkább az állatok körül dolgoztak. Egy közepes gazda is betanított évente 4—6, módosabbak 8—12 tinót. A hónapokat igénybevevő betanítás 3—4 férfi állandó munkáját igényelte. De a cselédek dolga volt a jószágok éjszakai legeltetése is. A cseléd a beszegődéssel belépett a gazda háztartásába s ettől kezdve ez lett új otthona, az itteni szokásokhoz kellett alkalmazkodnia. A gazda feudális ön-