Molnár József: Görög Demeter (1760-1833) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 30. Debrecen, 1975)

A mecénás

tehetségeit, mely ha testi salakjától, mellyel béburkoltatott. valamennyire kifejtőzhetik, oly isteni, oly megfoghatatlan s csudára méltó erejét tapasztaltatja a halandókkal. Fogadd el azért ezen csekély kis adományocskát nem mint fáradtságodnak jutalmát, mert azt egyedül csak késő unokáinknak háládatos szíveitől reményiheti valaha érdemes árnyékod; nem mint méltó jutalmat, mondom, hanem csak mint az érdemnek oltárához benyújtott áldozatot, úgy fogadjad s fogadd el vele együtt kebelünkben égő barátságos szeretetünket is, mellyel ölelünk és amelynek ereje mellett kérünk, hogy kövessed tovább is elkezdett szép és hasznos írásaiddal mind hazánkat gazdagítani, mind pedig lakosait jobban is világosítani. Fogadjátok el egyszersmind hazánknak érdemes polgárai, Ti kik anyai nyelvünknek előmozdításában, adakozó jótéteményeitekkel ugyanazon országnak boldogulására fordítjátok tehetségeteknek egy részét, amelyből áztat vettétek: fogadjátok el általam a hazánk háládatos köszönetét. Maradékaitok fogják valaha áldani érette tiszteletre méltó hamvaitokat, akkor tudniillik, midőn utánunk következőink a Világ előtt tiszteletbe fogják hozni virágzó hazánkat, lakosaival együtt. Fogadjátok el végre, Ti is mindenfelé kiterjedett csírázó ifjak, kik elméteknek zsengéjét lakföldeiteknek hasznára fordítjátok, ily nemes indulatatokért heves köszönetemet. Igyekezzetek továbbra is így elkezdett érdemes foglalatosságtokat követni és a halhatatlanság ösvényén való eregelésetek között gyöngyöket hintvén magatok után tegyétek a következendő nyom előtt kedvessé emlékezeteteket. Vajha elhervadott és már csaknem aszni kezdett időkorom engedné, hogy ezen dicsőséges vándorlástokban magam is útitársatok lehetnék!" A főstrázsamester úr beszédét Bárány Péter úrnak beszéde váltotta fel, amelyben a legfontosabb példaképeinek, Cartesiusnak, Leibniznak és Kantnak érdemeit emelte ki, majd így folytatta: „Akaratom ellen is meg kell vallanom, hogy vígabb órám éltemben nem volt ennél, azért egyedül, hogy én ítéltettem hazámban legelsőbben is arra méltónak lenni, hogy a tudós hazafiak (elpirulva mondom) érdemetlen nyomdokomat sikeresebb igyekezettel követvén, lakótársainknak s az egész hazának boldogságát kettőzött erővel munkálják. — Ezen szándékkal fogadom tehát el a kitett jutalmat is, pedig olyan tudós barátaimnak örökké fennmaradandó igyekezetek szerént, kik édes anyanyelvünknek az úgynevezett Hadi Történetek írásával való hasznos fényesítésére nemcsak éjjeleket, nappalokat szenteltek fel, hanem önnön szükségeikkel nem gondolván (szabad legyen azt nekem egyszer hálaadó képpen kimondanom, amit ezen érdemes két Hazafi örömest titokban tart) kevés vagyonjaikat s úgy szólván véres verejtékjeknek árát az olyan ügyefogyott magyar ifjaknak tanítására áldozzák, kiket vagy a rézmetszésre vagy más ékes tudományokra hajlandóknak esmérnek; s annak kezéből fogadom azt el, kinek szíve hazája boldogsága felett tiszta magyar vérrel megtelvén, az ilyen örvendetes lépésekre könyvez: ki a magyar tudományosságban megőszülvén, annak űzésére több hazámfiainak, nékem is példás vezérlőm vala. — Valóban, hogy szomjú Hazám óhajtott boldogságához juthasson, nem kívánok néki jobb haza-