Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok II. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 29. Debrecen, 1975)
Varga Gyula: Ecsedi István és a magyar néprajztudomány
Dr. Varga Gyula, a debreceni Déri Múzeum tudományos főmunkatársa Ecsedi István és a magyar néprajztudomány Tisztelt közönség! Ecsedi István különleges helyet foglal el a magyar néprajztudományban. Rövid 51 évet élt s ebből kb. 25 évre tehető az a korszak, amelyben napjainkban már forrásértékűnek számító műveit alkotta. Ecsedi a szó szoros értelmében nem volt néprajztudós. Ő is, mint a magyar néprajztudomány több jeles képviselője földrajzból szerzett diplomát s később is földrajzszakos tanárként működött, míg 1929-ben a Déri Múzeum igazgatói székét el nem foglalta. Ekkor már néprajzi tárgyú dolgozatainak egész sora jelent meg, mégsem lehet őt egyetlen, ekkor már Magyarországon is kialakult néprajzi irányzathoz besorolni. Maga nem is nagyon kereste ezt a kapcsolatot. Mindjárt ifjú éveiben a nagy magyar polihisztorral, Herman Ottóval került ellentétbe. Meglehetősen hűvös szálak fűzték a folklóristákhoz is; sem a zenekutató Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, sem a népköltészet akkori jeles tudósai, Szendrey Zsigmond, Solymossy Sándor stb. nem tartoztak baráti köréhez. Nem fűzte szorosabb kapcsolat az anyagi kultúra kutatóihoz, Visky Károlyhoz, Bátky Zsigmondhoz, Győrffy Istvánhoz sem, bár mentalitásban az utóbi állt hozzá legközelebb. így nem csoda, ha az éppen akkor fellendülő magyar néprajztudomány elsősorban a Hortobágy puszta ,, felfedezőjét" tartotta számon. Valóban, százat meghaladó földrajzi és néprajzi tanulmányainak kb. 80%-át közvetve vagy követlenül Debrecenről vagy a Hortobágyról írta. A több ezer oldalt kitevő néprajzi értelmű teljes terjedelmében olyan leírás, mely Ecsedi István belső élményeiből fakad. Az élményeket már cívis őseitől örökölte: szülei debreceni parasztgazdák voltak s így kicsiny gyermekkorától benne élt abba az életformában, melyet később műveiben megrajzolt. Hajnalban a csordát hajtó pásztor kongatása ébresztette, hiszen házuk azon az utcán volt, amelyen még az 1940-es évek végén is naponta hajtották az állatokat a legelőre. Az udvarukon szüleinek a tevékenységét láthatta naponta, amint a jószágokkal foglalkoztak, felkészültek a napi munkára. Látta tavasszal a nyájak, csordák kihajtását a nyári legelőre, a Debrecentől mintegy 30 km-re levő Hortobágyra, átélte azt az izgalommal, feszültséggel teli légkört, amely a jószágok őszi behajtásakor az egész városrészt áthatotta. Bejáratosak voltak portájukra a pásztorok, csőszök s mindazok a pusztai népek, akik későbbi dolgozatainak tárgyát képezték. A néprajzos Ecsedi azonban nem elégedett meg a gyerekkori élményekkel. 1910 után, amikor tanulmányai befejeztével s néhány évi szegedi tanárkodása után haza költözött Debrecenbe, csaknem minden nyáron heteket, hónapokat töltött kinn a terepen, többnyire a Hortobágyon. Itt tudományos alapossággal figyelte, jegyezte, fényképezte a puszta életét, a szabadban tanyázó pásztorok
