Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)
Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon
A hajdúk számára nemesi jogállást biztosító kiváltságot katonai erejüknek köszönhették. A hajdúk harci értéke a XVII. század második felére aláhanyatlott. Ez részben a földművelő életmód meggyökeresedésével magyarázható, másrészt pedig az okozta, hogy az 1660. évi Szejdi járás idején a sarcoló török hadak - Böszörmény kivételével - a hajdúvárosokban is kegyetlen pusztításokat végeztek. Bécsi katonai körökben azonban nehezen ismerték fel a hajdúhadak katonai erejének csökkenését. Az osztrák hadvezetés a hajdúvárosokban még 1672-ben is olyan komoly katonai erőt sejtett, amelyet alkalmasnak tartott a török terjeszkedés feltartóztatására. A haditanács azonban rövidesen újra mérlegelve a hajdúk harci értékét, arra a megállapításra jutott, hogy e kiváltságos közösségek sokkal alkalmasabbak a korszerű reguláris hadsereg fenntartására, mintsem lényeges hadászati elem lenne. Bizonyára ez a felismerés ösztönözte I. Lipót császárt arra, hogy 1685-ben állami adó alá vonja a hajdúvárosokat. Katonai kötelezettségüket ugyan továbbra is fenntartotta, emellett azonban termény-, munka- és pénzszolgáltatásokat is teljesíteniük kellett, sőt a korabeli adórendszernek megfelelően, a katonatartás kötelezettsége is rájuk nehezedett. III. Károly 1725. november 3-án kiadott oklevelében a hajdúk szabadságát újból megerősítette, de csak azzal a feltétellel, ha adózási kötelezettségeiknek továbbra is eleget tesznek. Ezzel mintegy szentesítette Lipót császár 1685. évi rendelkezését, s érvényben is maradt 1848-ig. A hajdúk eredeti szabadsága az adófizetéssel lényeges csorbát szenvedett, mert a nemesi kiváltság egyik sarkalatos jogát elveszítették. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a mérsékelt hajdúszabadság is még mindig messze a jobbágytársadalom fölött biztosított helyet a hajdúk számára a társadalom egyre differenciáltabb és mereven elkülönülő ranglétráján. Általános számvetés szerint a jobbágyok az egyháznak, államnak és a földesúrnak fizetett szolgáltatásaikkal megtermelt javaiknak mintegy 30%-át vesztették el. A hajdúk az egyházi és földesúri adózás alól továbbra is mentesültek, bár erre az udvari kamara tett kísérletet. így a hajdúvárosi közösségek az állami adó lerovásával még mindig egyharmadát (vagy - mint alább látni fogjuk - valamivel többet) adózott, mint a falusi jobbágyság. Ezen túlmenőleg minden fajta földesúri joghatóságot kirekesztettek palánkjaik közül. Végeredményben - ha ősi szabadságukért a jövőben állandóan is perlekedtek - a kor társadalmának még mindig inkább a kiváltságos, mintsem az alávetett osztályához tartoztak. Kapuikon ezért kopogtattak oly gyakran bebocsátást kérő parasztok, s amikor beköltözésük elé a helyi tanácsok tilalomfát állítottak, szökve is besurrantak a város árkain. Bocskai kiváltságolt hajdúkatonái városlakók lettek. A fejedelem privilégiuma eredetileg azoknak a hajdúknak és leszármazottainak szólt, akiket az ún. újvári regisztromban pontosan megneveztek. A kiváltságokat azonban a telepítés után néhány évtizeddel már nemcsak azok élvezték, akiket Bocskai 1605-ben és 1606-ban privilegizált, hanem a Böszörménybe, Nánásra, Szoboszlóra, Vámospércsre, Hadházra, Dorogra ás Polgárra beköltözöttek is. így a kezdetben közösségi keretben érvényesülő, de mégis személyeknek szóló kiváltságok egy-két évtized alatt már a fenti helységek kiváltságaivá váltak. A hajdúszabadságot - létszámra való tekintet nélkül - a hajdúváros összes lakosa élvezte. Az eddigi jobbágyfalvak tehát - Böszörmény kivételével, mely már előzőleg is mezőváros volt - városi rangra emelkedtek, s ezzel Magyarországon új várostípus keletkezett. A hajdúváros kialakulásában és fejlődésében eltért az I I
