Endes Mihály: A székipacsirta (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 27. Debrecen, 1975)
a klímához. Természetesen a kb. áprilistól júniusig tartó szaporodási periódus klímája sem azonos mindenütt. Nyugatról kelet felé haladva a mediterránból a kontinentálisba megy át, mely Belsö-Ázsiában a legkifejezettebb. Ami közös, az a magas nyári hőmérséklet, és az ezzel párosuló kifejezett csapadékszegénység, melynek legtipikusabb példája a Szahara. A napi hőingadozás úgy Afrikában mint Belső-Ázsiában nagy. Gyakoriak a homokviharok. A dukhunensis alfaj élőhelyén, a magashegyi sztyeppéken még nyár elején is lehetnek hófúvások! A ritkán hulló csapadék itt néha igen tetemes, a folyók szintje órák alatt métereket emelkedhet, áradásokat okozva (Schäfer). Hasonló, óriási lezúduló víztömeggel járó nyári felhőszakadások - bár ritkán - de a Hortobágyon is előfordulnak. Éppen a hamar kialakuló magas hőmérséklet és az erős szelek azok, amelyek lehetővé teszik, hogy az enyhe, de bőséges esőzéssel járó mediterrán és a zord, nagy havazásokkal kísért kontinentális tél ellenére is, melyeket nagy tavaszi talajnedvesség követ, a biotópok hamarabb kiszáradjanak és kedvező feltételeket nyújtsanak a szaporodáshoz. E klimatikus viszonyok önmagukban még nem indokolják a székipacsirta jellegzetes elterjedését, de messzemenően megszabják a talaj minőségét, a rajta kialakult növényzet jellegzetességeit és a rovarvilágot. Ha sorra vesszük az élőhelyeket, igen különböző jellegűeket találhatunk azok között. A székipacsirta előszeretettel fészkel a Földközi-tenger partvidékén. A félszigetek és szigetek tengerparti területei közül elsősorban a homokdűnékkel tarkított, hullámos felszínű sík, vagy kevésbé lejtős részeket kedveli, míg a köves, vagy a többnyire meredeken eső sziklás partszakaszokat (pl. Dalmácia) kevésbé részesíti előnyben és ott jóval ritkábban fordul elő (3. kép). Különleges helyet foglalnak el a madár biotópjainak sorában a folyók tengerparti deltái (pl. Guadalquivir, Rhone, Duna stb.). A hatalmas kiterjedésű kevert vagy sós vizű mocsaras területek kiszáradó felszíneikkel és sótűrő növényzetükkel kiváló élőhelyeket jelentenek, amelyet az ott fészkelő székipacsirták nagy száma is bizonyít. Ha beljebb megyünk a szárazföldre, előtérbe kerülnek a kopár sztyepprétek, a sovány legelők, a puszták, a sivatagi sztyeppék, és az agyagos, sáros tópartok szárazabb részei. E területek legnagyobb kiterjedésben a Szovjetunió déli részein találhatók, de hasonló képet mutat sok helyütt a Hortobágy puszta is (4., 5., 6. képek). A sztyeppék talaja sem egyforma, hol agyagos, hol köves, vagy éppen homok. Megél madarunk a forró, végeláthatatlan kősivatagok tájain és ez nemcsak a Szahara ún. „hammadáira" vonatkozik, hanem pl. a dél-franciaországi La Crau-ra, vagy Bulgária délkeleti részén levő köves mezőkre (7. kép) is, ahol pl. igen gyakori fészkelő. Kedveli madarunk a sztyepp területekkel határos, mezőgazdasági művelés alatt álló részeket is, szántókat, ugarokat, pl. Jugoszláviában, Bulgáriában, de a dél-magyarországi Kardoskúti pusztán is hasonló képpel találkozhatunk (8., ill. 9. kép). A székipacsirta a tengerszint feletti nagyobb magasságokba is felmegy. A dombok és előhegyek főként mészkövön kialakult gyér füvű vegetációjával a Dobrudzsában (10. kép), a franciaországi ,, garrigue" platókon, a szőlőültetvényekben 5-600 m-es magasságig terjed költőterülete. E felett már a hegyi sztyepprétek következnek, ahol a pacsirtával még mindig jelentős számban találkozhatunk (11. és 12. kép). A hegyvidéki biotópok, főként az areál keleti, ázsiai részén játszanak nagy szerepet, bár pl. Kréta szigetén is megtalálható a madár 1500 m-es magasságon. Az Altaj hegységben 2000 m körül, míg a Tien-Shan-ban 3000 m magasságban él. A Tibeti magasföld sztyeppterületei átlagosan 4000-4500 m-es tengerszint feletti magasságban fekszenek, és ezek a dukhunensis alfaj jellegzetes fészkelőterületei.
