Endes Mihály: A székipacsirta (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 27. Debrecen, 1975)

is) felső részének tollszínével alkalmazkodna a talaj színéhez, amelyen él. Amit a sivatagszín létrejöttének folyamatában elmondtunk, az nagy, klimatikus zónákra érvényes. Mi a helyzet azonban egyes populációk, vagy kisebb csoportok, esetleg egyes példányok színe és a talajszín közötti viszonyt illetően? Több közlemény ismeretes, melyekben Afrikából származó pacsirtabőrök és a hozzá tartozó talajminták összehasonlítása során nagyfokú, egyértelmű egyezés igen szép bizonyítékait láthatjuk, bár meglehetősen kis vizsgálati anyagok felhasználásával (pl. Niethammer 2.). Időközben azonban bebizonyosodott, hogy ami érvényes Afrikában, az nem ugyanolyan mértékben alkalmazható Európában és Ázsiában. így pl. Montenegróban elejtett székipacsirta színe a talaj színével nagyjából megegyezett, Formenterán (Baleárok) alig egyezett, Ibizán pedig teljesen ellenkező színű volt, erős kontrasztot képezett. Magam Magyarországon, Jugoszláviában, Bulgáriában és Romániában vizsgáltam ezt a kérdést. Ami az eredményeket illeti, megállapítást nyert, hogy a hazai hungarica alfaj esetében a toll színezete alig mutat egyezést a talaj színével, amelyen a madár él. Szerbiai, macedóniai és bulgáriai példányok esetében az egyezés jó, a vörhenyes árnyalatú madarak vörös (nem ritkán élénk rozsdavörös) talajon élnek. Romániában a Dobrudzsában, ahol ugyancsak az előbb említett színű brachydactyla alfaj él barnás, sőt szürkésbarnás talajon észleltem, amely szintén meglehetős kontrasztot jelent. Lényeges azt is megjegyezni, hogy mindenkor ott élő és nem vonulásban levő példányokat vizsgáljunk. Európában és Ázsiában madarunk változatosabb klimatikus viszonyok között él (az élőhely jellege egy költési periódus során is erősebben változhat), mint Afrikában és ez meglátszik a nem ritkán észlelhető toll-talajszín ellentétben is. Az elmondottak alapján tarthatatlanná válik az a következtetés, mely szerint a tollazat „sivatag színe" a ragadozóktól való elrejtés funkcióját képezné. A madár ugyanis, amint elhagyta a talajt, amelyen él, pl. vonulás idején, telelő területén, védettsége azonnal megszűnik. Ugyanakkor számos éjszakai életet élő sivatagi állat színe is fakó vörhenyes. A célszerűségnek ez a formája tehát nem áll fenn, azonban a halvány, fakó szín mégis előnyös viselője számára. Ez az árnyalat véd ugyanis legjobban a mechanikus környezeti hatások (hő- és fénysugárzás) ellen, kialakulása pedig, mint az előzőekben láttuk, függ a klimatikus tényezőktől. Felvethető, hogy a sivatagokban fekete, vagy sötét színű madarak is élnek (pl. egyes hantmadár fajok). Hogyan egyeztethető ez össze az előbb elmondottakkal? A válasz erre az lehet, hogy a sötét tollazatú madarak, főként a fény ultraibolya sugarai ellen védettek, és jóval kevésbé a hő ellen. Ha ezek után a két tollszíncsoportba tartozó madarak viselkedését összehasonlítjuk, kiderül, hogy a sivatagszínűek sohasem mennek árnyékba (élőhelyükön ez gyakran nem is lehetséges), míg a sötét tollazatúak a köves, sziklás élőhelyeket részesítik előnyben, ahol a rekkenő napsütés elől szükség esetén meghúzódhatnak. E madarak fészke sem nyílt helyen áll, mint a pacsirtáké. Bár az ismertetett elméletnek számos hirdetője van, ugyanennyi az ellenzője is. A legelfogadhatóbb Vaurie (2.) véleménye, aki szerint nem a toll- és talajszín közötti egyezés a döntő fontosságú, hanem az árnyalatban való hasonlóság, az erős kontraszt eltűnése. Megjegyzendő, hogy az erősen kontrasztos színű fajok - és ez nemcsak a madarak esetében van így - nem egyszer ehetetlenségük, vagy egyéb tulajdonságaik révén élveznek védelmet. A toll színe megváltozhat rendellenes módon is. így pl. sárga árnyalatú ún. chlorochroisticus székipacsirtát is gyűjtöttek már. Ez azonban egyedi és kóros jelenség. 1 1