Ujváry Zoltán: Varia Folkloristica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 25. Debrecen, 1975)

Utószó

tesen az idegenből való közvetlen átvétel tényét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A hagyomány-migráció sajátos láncolatát - amelyet a folklórelemek szövevényes szálai kapcsolnak össze - láthatjuk a Kárpát-medence népei között. A szokás-migráció tanulságos példáját figyelhettük meg a tokaj-hegyaljai szőlőművelés hagyománykörében. A szokás főbb elemei együtt érkeztek annak aktív cselekvőivel, a szokás gyakorlóival, akiknek a révén a tokaj-hegyaljai szőlőművelés hagyományának jellemzőjévé váltak, úgy, hogy a szokáshozók is a hagyományt tovább éltető tokaj-hegyaljai falvak népének közösségébe olvadtak be. A példánk esetében feltételezhető az is, hogy a szokás-motívumok az idegenekkel nem közvetlenül, azok egykori otthonából érkeztek Tokaj-Hegyaljára, hanem előzőleg más magyar terület volt a közbeeső állomás, ahol az idegenből jövők lényegében már magyarrá váltak. A Kárpát-medence területén egymástól távolabb, különböző pontokon felbukkanó hasonló hagyomány (kádártánc, kerekenforgók stb.) a migráció sajátos útját tette meg. Bár a hasonlóság, sőt az egyezés teljesen nyilvánvaló, nem jelenti a két pont közötti öszszefüggést, kapcsolatot, mégkevésbé az egyenes átvételt. A motívum-migrációban nagy ugrások lehetnek. Több száz, ezer kilométeres út lehetséges anélkül, hogy a kiindulási és a célpont közötti területen a kérdéses szokás-motívumnak kapcsolatai, párhuzamai, lecsapódásai lennének. Ez természetszerűleg következik a hagyomány-hordozók áttelepülésének formájából. Mert valójában nem a hagyomány vándorol önmagában, hanem annak képviselői, gyakorlói tesznek meg nagy utakat, s telepítik át magukkal kultúrájukat is. Ha a két pont közötti területen is előfordulnak a kérdéses folklór-motívumok, egyáltalában nem biztos, hogy közbeeső láncszemként értékelhetjük. Lehetnek azok egymástól függetlenek. Ez esetben két vagy több migrációs csoportról beszélhetünk, amelyek különböző területre érkezve őrizték meg hagyományukat. A kiindulási terület lehet ugyan közös - s így a kapcsolat természetszerű - a hagyomány új területen való életében a további kapcsolatok azonban megszakadnak, s bizonyos elszigetelődést tapasztalunk. Éppen ebből következik, hogy reliktum-jelenségként tárul elénk a környező hagyományhoz viszonyítva. Az idegen települők magyarosodásával a folklórelemek is igazodnak és az esetek többségében beilleszkednek a környezet hagyományos kultúrájába. Azokon a helyeken, ahol az idegenek aránya a kisebb, a teljes beolvadás gyorsabb, s bizonyos idő múltán - összeházasodás, egyéb kapcsolatok révén - a hagyományba került idegen motívumokra a kutatás során nem is gyanakodunk. Idevonatkozó példát említhetünk a nagyobb, zártabb egységben települőkkel kapcsolatban is, ahol a magyarosodás gyors ütemű volt. így pl. utaljunk a hajdúdorogi karácsonyi szokásokkal kapcsolatos fejezetre. Hajdúdorog lakossága a 16. században, néhány magyar család kivételével, rác. A faluba később rutének és románok is települtek. A 19. században Hajdúdorogról mint tisztán magyar községről írnak a források. Az elmagyarosodás tehát igen jelentős volt és viszonylag gyorsan, pár évszázad alatt teljesen végbement. Településtörténeti ismeretek nélkül az ilyen falvakból magyarként közölt néprajzi megfigyelések tévedésekre adhatnak alkalmat. Sőt, néprajzi térképen még további problémát jelent, ha ilyen faluból más vidékre települnek át lakosok és új lakóhelyükön hagyományközlőkként szerepelnek. így pl. A Magyar Népzene Tára Kalocsára (Pest m.) költözött hajdúdorogi görögkatolikusoktól közöl betlehemes játékot. Kétségtelen, hogy gyakran csak a feltűnő néprajzi jelenségek kel-