Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

nyakból kiderül: hogy Dobránszky Adolf, egy küldöttség élén Bécsben s Budán járván, a trónnál és az ország kormányszékinél, nem kevesebbet kért és szorgalmazott mint azt: hogy hazánknak Tiszáig terjedő része kiszakíttatván, Gallicziával egyesítessék, s ezen országrészekből „Ruthenia" czím alatt egy külön tartomány alakíttassék ; 2. hogy még Magyarországon is, mindenütt, ahol 1500 ruthen lakik, külön ruthcn közigazgatási és választási területek alakíttassanak, hol ismét: tisztviselőkül egyedül s kizárólag orosz nyelvet beszélő egyének alkalmaztassanak. Kívánta továbbá a nevezett küldöttség azt is 3.: hogy ruthen nép époly önjogú nemzetségnek ismertessék el Magyarországon, mint maga a magyar nemzet; - 4.: hogy az orosz nyelv mind a tanodákban, mind a hivatalokban köteles nyelvül alkalmaztassék; 5. hogy köz álladalmi költségen Ungvárott egy külön ruthen akadémia állíttassék föl; 6. hogy valamint a magyarországi úgy a galícziai ruthenek részérc, szintén államköltségen egy orosz hírlap adassék ki; 7. hogy a ruthen papok, hivatalnokok, éneklészck s tanítók, hasonló ranggal s kiváltsággal bírjanak a magyarokkal; - 8. végre: hogy a császári ezredeknél orosz tábori papok is alkalmaztassanak. Ezen kívánalmakkal közelebbről megismertetni s ezek kierőszakolására izgatni a köznépet is - ez volt főczéljuk az orosz matadoroknak különösen Ungmegyében, miből világos, hogy miután itt a tisztikar csakugyan ruthen egyéniségekkel töltetett be, ez nagy ingerültséget s szokatlan mérvű pártmérkőzést idézett elő. Én, mint született magyar, irodalmi munkálatokkal igyekeztem e lázas áramlatot mérsékelni, s 1852-ben egy terjedelmes munkát írtam s adtam ki ily czímmel: „Magyarország népei történeti tekintetben '. Pesten nyomattam ki 1000 példányban, mely munka azonban, minthogy abban én valamint a fejedelmi politikát úgy a külön ajkú nemzetiségek túlhajtó igényeit nagyonis éles körrajzokban tüntettem elő, csak hamar meghozta vészcsillagomat. Erről alább külön szóiandok. Időközben megnősültem (1851. april. 21.), házastársul vevén Kollár Amáliát, Kollár István leányát Zavadkáról Ungban, egy meglehetős vagyonú volt gazdatiszt s közbirtokosnak 17 éves első leányát. Nőm Ungmegyénck akkori legszebb s legeszcsebb hölgyei közé tartozott, de minden bensőséges, lelki föntköltség, mély érzelem s szívláng nélkül. Inkább okos, mint képzelgő; inkább önző, s nagyaravágyó, ki családélctünk anyagi fogyatkozásait egy perezre sem tudta Phocion megelégedésével tűrni. Különben gondos, szerető anya, munkás, takarékos és tisztaságszerető háziasszony volt. Én őt tiszta önzéstelen szerelemből vettem nőül, a nélkül hogy hozományára vagy leendő örökségére gondoltam volna, melyben nem is részesült soha; de nagyobb baj volt az, hogy vele kötött házasságom által sem jutottam semmi családi nexushoz, mi nélkül pedig ezen feudális, korteskedő, a születési aristocratia gőgje, kiváltságai s gyületével teljes országban, csaknem lehetetlen a politikai közélet deszkáin megállni vagy előre hatolni. Ezekhez járult az is, hogy én sem hoztam magammal semmi családi nexust, s így én Ungban teljesen elszigetelve lettem, annálinkább, minthogy a ruthenek, kik vallásom rokonságánál fogva magukénak szerettek volna megnyerni, de kiknek ragaszkodását én, elég meggondolatlanul, megvetettem, szövetkezve más irigyeimmel, csakhamar mintegy nyílt háborút indítottak megbuktatásomra. A dolog így történt. Az állandó provisorium behozatalával (1851-ben) én, Győröcskey Mihály, s elébbi collegáim közöl többen, ismét bejutottunk a törvényszékbe, de Győ6 2