Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

Lajos Fülöp franczia király a maga uralkodásának vége felé (1847), minden módon igyekezett korlátozni a népérdekek szabad fejlődését. A nép nagy tömege alig vett részt az országgyűlési képviselők választásában, s még kevesebb méltatásban részesült a törvényhozó kamarákban. E mellett a közelszegényedés rémítő fokozódásban mutatkozott mindenfelé. A nép pártjának semmi kilátása nem volt győzelemre mindaddig, míg az aristocratiának kedvező választási törvény reformja be nem következendett. A választási törvény minden előnye azonban, nem annyira a felső aristocratia mint inkább a gazdag polgári osztály kezében összpontosult, mely osztály, mintegy zárt testületté alakítva magát, minden hatalmat s haszonhajtó befolyást egymaga erőködött élvezni s bitorolni. A népelmű ellenzéknek minden erőfeszítése s buzgalma meghiúsult ezen zárt phalanxxal szemben, s bár a balszárnynak sikerült is néha néhány szótöbbséggel magát megerősítni, soha sem volt mégis szerencsés, többségre jutnia. E miatt húzódott, halasztódott mindig a kamarákban, a választási törvények reformja. Pedig a választási törvény reformja iránti hangos kívánat szólalt meg általános csatakiáltás gyanánt, csaknem minden pártnak ajakán. De a kik legerősebben sürgették a választási törvény reformját, azok leginkább a socialisták és communisták soraiból kerültek ki. A kevély franczia nemzet pedig mit sem rostéit annyira, mint azt, hogy midőn Sir Robert Peel már jóval elébb keresztülvitte Angolhonban a választási törvények reformját, s miután még Helvéczia s Olaszország is élvezik a szabadság gyümölcseit: az, az ő hazájukban, még mindig a paradicsomi tiltott fák közé tartozott. Ennél fogva a kormánypolitika mozdulatlansága s szűkkeblűsége, napról napra elviselhetetlenebbé kezde válni. Az ellenzéki elemek minden árnyalata tehát a reformbankettek (politikai lakomák) asztalainál kezdé magát öszpontosítani és szervezni, hol valamint a dynasticus érzelmű ellenzék, úgy a radicalisok mint köztársaságiak, szorosan egyesültek, egymás között. Az első banket, melyben több ezerén vettek részt: Chateauronge-ban tartatott meg, követvén e példát csakhamar Kol már, Lyon, Grenoble, Toulouse, Dijon s más népes városok. A dynasticus érzelmű ellenzék azt gondolta, hogy az egész reformmozgalom az ő érdekében keletkezett s hogy azt ő majd uralni is fogja; pedig e mozgalom inkább köztársasági irányzatú volt. Azonban, nem kevésbé csatlakoztak magok a köztásaságiak is, - kik a banketek lakomáin a többi párttöredékek beleegyezésével első szerepet vittek ugyan; de akik egy erős forradalmat támasztani vagy vezetni, aligha leendettek volna elég erősek. Ezen két párt mögött állott még a homályban egy harmadik, mely méltóbb joggal mint amazok, számított arra, hogy mihelyst a forradalmi mozgalom a parlament sorompói közöl az utczákra csap ki: a helyhezetnek ura, egyedül ő leend. Ezen párt, mely magában szintén több osztályra s töredékre volt szakadozva „socialisticus" pártnak nevezte volt magát. Ezen pártnak és iskolának két nevezetes férfiú volt az alapítója, kik azonban mint írók és államférfiak, a magok korukban nagyon ismeretlen egyéniségek valának. Az egyik gróf Claude Henri de St. Simon - a másik Charles Fourier. Az elsőnek iskoláját később Bazard; a Fourier iskoláját s rendszerét pedig Victor Considérant képezték ki. St. Simon egy társadalmi hitvallást tanított, melynek semmi má? czélja nem volt, mint a polgári társadalomnak észjog szerinti berendezése, a földi javak egyenlő megosztása minden embe-