Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

inkább. Ekkép írói nevem még mindig friss emlékezetben levén, reményltem, hogy Pesten számomra sem hiányzandik keresetmód. Időközben gr. Zichy Henrik és Zsedényi Eduárd udvari referendarius által ajánl tátva, megkerestem és kértem báró Sina Simont is Bécsben, hogy fogadna föl szentmiklcsi uradalma ügyvédének Mosonyban ; e nagyhasú Nábob azonban, semmi bizonyos ígéretet nem tevén, még inkább siettem M. Óvárról, honnan az általános átalakulás verdeső hulláma, könnyű forgácsként ragadott magával. De, mily állapottal találkoztam már ekkor én Pesten! Még egy nappal előtte, Mosonyban úgy éreztem magamat, mint egy megvert ember, kinek szép vetéseit váratlan jégeső dúlta föl; s itt Pesten, végtelen emberáradatban örvendező honpolgárokat, vidám, zajongó s kiáltozó fiatalokat találva, kiknek fövegeit lengő vörös toll, mellöket pedig nemzeti színű szalagok boríták. Forradalmunk e verőfényes hajnalán csak én, csak én a sorsüldözött, nem tudtam egész lelkemből örvendeni. Ügy éreztem magamat, mint azon ember, kit hajótörés után a vész valami ismeretlen partra hajított. Első napokban az utczákon sem mertem magamat mutatni. Attól tartottam, nehogy valami forradalmi dühöncz, mint afféle elkárhozott conservativ proselytát agyonüssön valahol. Végre is kíváncsiság és unalomtól gyötörtén kimentem az utczára s mit láttak szemeim? Hát egy borzasztó placatot (falragaszt), melyben nagy népgyűlés volt hirdetve a múzeum udvarára. E népgyűlés tárgyául a rácz és horvát lázadás ügye jelöltetett ki tanácskozmányul. Ezt tudva, leküzdék magamban azonnal minden félelmet, rohantam a boltba, vettem egy nagy vérvörös forgó tollat, s kalapomra tűzve, jártam keltem a város főutezáin, mint valami forradalmi tribun. Délután elsompolyodtam a népgyűlésre is. Tömérdek ismerősökkel találkoztam, kik engem nem kis meglepetésemre - csaknem testvéri szívélyességgel üdvözöltek. Dicsérték politikai eszélyemet s különösen azt, hogy nemzeti cocardát s vörös tollat viselek. Ezek képezek akkor a forradalmi hitvallás jelvényeit. „Felejstsünk a múltból mindent barátom - mondák -, a forradalom elmos minden régi visszaemlékezést, mint az özönvíz; a jövő a forradalomé, s reád a mi forradalmunknak szüksége van. Szádat és tolladat egyképen igénybe veendjük. Aztán összecsókoltak. Ez volt a fölavatás. Mialatt ez végbement, Vasváry Pál, a fővárosi ifjúság vezérszónoka s kedvencze föllépett a múzeumi oszlop kőpárkányára. Hatalmas beszédet tartott a ráczok és horvátok ellen, azután közadakozásra hívta föl a roppant hallgatóságot. Határozatba ment, hogy a hadviselés költségeinek fedezése végett az egész ország fölszólíttassék önkéntes adományozásokra. Vasváryról meg kell említenem, hogy ez egy gör. kath. ifjú jogász volt (alig húsz éves), valódi nevén Fejér Pál a hajdú-böszörményi orosz pap fia, kit gyermekkorában szavalásra tanítottam. Ez időben ő mint magán nevelő gr. Teleki Blanka nőnevelő intézetében vala foglalatos. Népszerűségét a márcziusi mozgalmakban vívta ki, mint népszónok, s később Széchenyi-ministeriumában titkár lőn. A népgyűlés után haza menvén, jövendőmről kezdtem gondolkozni. Egészen újjászületve érzem magamat; nagyon benne találtam magamat a viharos életben.. Mosonyra gondolva, úgy képzeltem, mintha lelkiismeretem börtönéből szabadultam volna meg. Hiszen democraticus származásom s ösztöneimnél fogva inkább is illettem én a forradalomba, mint a Gyüldébe, hol a kenyérszükség