Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

Cent; mert én, bár mint alföldi jó magyar s jótanuló, - bizonyos Okolicsányi uraságnál, - már Eperjesen is kaphattam volna conditiót, - anyámhoz közelebb kívánkozván lenni - s ha kell meghalni - vissza indultam Debreczenbe. Természetes, hogy ezen utat is „more apostolorum" - vagyis gyalog tettem meg, mivel pénzem nem volt, amihez járult még az is, hogy miután a hideglelés még mindig rajtam volt s naponta útközben is legalább hét-nyolcz órát kelle, hol az országút szélén, hol valamely völgyben s lombos fa árnyékában pihennem, Spivák Péter pajtásom volt kénytelen helyettem s számomra is bekoldulgatni a keresztényi irgalmasság falatjait. E szívélyes önfeláldozás aztán arra kötelezett engemet, hogy midőn Debreczenbe értünk, - mert anyámnál az idő kifogyta miatt alig mulathattunk egy napot, - én kerestem s ajánlottam conditiót, Spivák barátomnak. Az igazi barátságot s hálát, valóban mi sem képesebb romlatlan keblekben annyira megörökítni, mint a közös nyomor, a közös szükség és szenvedés. Talán innnen van ama szép latin mondat is merítve: „Solatium est miseris socios habuisse dolorum." Debreczenben némileg otthoniasan éreztem magamat, de csak annyiban, amennyiben a városi lakosokat ismervén, hittem, hogy habár későn is, conditio nélkül nem fogok maradni. S e reményben nem is csalatkoztam, mivel a városnak egyik erdésze Licsmann József - különben ügyvéd - a maga fiához azonnal befogadott correpetitornak, s így szállásra, kosztra s egyéb ellátásra nézve biztosítva lettem. Megnyugvásom azonban alig tartott két-három hónapig, mert a fönebb említett utazás alkalmával kaptam hideglelés ismét megrohant, s egy más, iszonyúan lázas betegségbe estem, t. i. angol kórba, mi alatt minden csontom szétlágyult, járni s ülni teljességgel nem bírtam s folytonos lázban eszméletlenül küzdöttem több mint fél esztendeig. Közel voltam a halálhoz, s szegény anyám, ki e betegségben H. Dorogra vitt magához, már koporsót is készíttetett számomra. Midőn kissé föllábadtam újólag Debreczenbe mentem az emberszerető Licsmánnék házához, kik annál szívesebben fogadtak, minthogy valamint az egész háznép, úgy főleg tanonezom, nagyon ragaszkodtak hozzám. De még ekkor sem épültem ki egészen bajomból, sőt ez újabb bőrbetegségekkel súlyosbodott reám. Ekkor, mintegy belső sugallattól ösztönözve, Zsebők József nagy hírű városi főorvoshoz folyamodtam segélyért, ki miután velem megismerkedett, megígérte, hogy saját költségén ki fog orvosolni, de csak azon föltét alatt, hogy ha az ő mostoha fiát kinevelni kötelezem magamat. Én mindenre ráállottam, csak egészségemet visszanyerhessem, s elbúcsúzva Licsmánnéktól, ugyanezen orvosnak házához mentem lakni is. Ez a Zsebők József, egy nyílt szívű, derült eszű s tudományosan kiművelt lelkű kálvinista ember volt, ki, mondhatom, velem úgy bánt, mint kebel barátjával.

7 Ezen férfiútól tanultam s szoktam én el az egyenes szívűséget, az igazmondást, bizonyos nemét a kálvinista érdességnek, mi már szemem nyílt s tiszta tükrében is észlelhető vala, s ami engem hiú önbecsérzetre is gerjesztett ugyan, de ami kálvinista nyíltságnak sok kárát is vallottam az életben. Engem ezen idő óta mindenki és mindenütt csontostól és velőstől sült kálvinistának tartott mindenki mindenütt, amire én annál büszkébb voltam, mert ha tudták volna a világ léha emberei, hogy vallásomra nézve „rusznyák" - vagyok, - a kutyánál is kevesebbnek, hitványabbnak néztek volna. Ne gondolja senki, hogy a műveltek s gazdagok osztályának