Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

merő ambitiónak tartatnék úri nevelésre vágyakozni oly szegény ördögnek, kinek apja vagy négylovas hintón nem járt, vagy bársony nadrágu zsidó nem vala. Így történt, hogy különösen a Hajdú kerületben számos oly előkelő gazda is, kinek 3-400 holdnyi földbirtoka, gulyája, s ménese, sőt általában több vagyona volt mint akárhány erdély- vagy németországi mágnásnak, - fiait kitaníttatta ugyan öt-hat gymnaziális iskolára, illetőleg latinul gagyogni - s aztán hazavitte az ekeszarvához - parasztoskodni. Ugyancsak a nőnevelésre ezen kerületben még kevesebb gond fordíttatott, annyira, hogy ha itt valamely művelt ember művelt nővel akart házassági frigyre lépni, kénytelen volt i (de) gen vidékeken szerencsét próbálni. Mindamellett a paraszt dölyf és gőg, a hiú önteltség és pöffeszkedés oly mérvben divatozott még a sült ripőkök között is, hogy az a pór, akinek csak pár köblös földdel volt is több birtoka mint más polgártársnak, emezt már kutyába sem vette, az iparost pedig és mesterembert, csak amolyan spártai helotának tekintette. A polgárosodás és társadalmi műveltség hiányának ezen fanyar gyümölcseit ízleltem már én ezen fiatal években is, s minthogy nemesb ösztöneimnél fogva azoktól elundorodtam, egyenesen megmondtam anyámnak, hogy ne kényszerítsen engem arra hogy akár paraszt, akár mesterember legyek. „Én - mondám - 400 tanulótársaim közt első eminens vagyok; tehát legméltóbb arra, hogy művelt, úri emberré képezzem magamat; a többi szamár legyen paraszt s szántóvető barom, de nem én, aki Horáczczal (ezt ugyan akkor csak éreztem magamban, de később tanultam) - szerényen de önérzettel elmondhatja: „Est Deus in nobis, agitante cales, cimos illo" (Isten van bennünk, kinek is hű lángja melenget). Anyám nem vitatkozott velem, csak az monda: jól van fiam én nem kényszerítlek, de nem is taníttathatlak; igyekezzél tehát saját munkásságod s becsületesen megélni. Nekem sem kelle több. Mind mondám, iskolai szünidő volt ekkor, s meg dühöngő cholerajárvány. Magán órákat tehát most nem adhattam. Mit tegyek tehát, hogy anyámnak terhére ne legyek, s legalább mindennapi kenyeremet megkeressem? Ez volt a fő és első kérdés mely gyötört, de nem csüggesztett. Sőt bizonyos tekintetben örvendtem, hogy saját egyéni erőmre lettem utalva, Eh - gondolám magamban - az Istennek is kell, hogy valami czéla legyen velem, s ha van: el nem hagy. Ily gondolatoktól indíttatva e rövid szünidőre is új foglalkozásról kezdtem gondoskodni, amit csakhamar meg is találtam. H. Dorogon t. i. jó tésztát egyáltalában nem lehetett kapni, s különösen a tanuló gyermekek nagy szükségében szenvedtek annak. Én tehát tésztafőzésre adtam most magamat s atyámnak egy gyakorlati utasítása szerint, igen jó fekete tésztát készítettem, aminek darusításából mindennap bekerestem egy pár garast. Ezen kívül a harangozónk, ki egyszersmind sekrestyés volt, gyakran fogadott föl segédének, mivel bár gyönge gyerek valék, a harangozást igen ügyesen tudtam vezetni. Minden ily functióért kaptam jutalmul öt váltó garast, ami nekem igen busás jutalomnak tűnt föl. Még csak egy volt hátra, hogy egész iskolai évem biztosítva legyen, t. i. az iskolai kályhafűtőség, a becsengetés és virgásolás vagy botozás, - évenkinti húsz forint fizetésért. Én ugyan ezen díszes hivatalt is megkaptam tisztelt tanáraimtól, de alig viseltem egy hónapig s lemondtam arról, önként, mivel sajnáltam tanulótársaimat botozni s vesszőzni. Történt egyszer épen az iskolai év kezdetén, hogy épen egy ünnepnapon a harangozást vezettem, sőt tésztától elfeketült kis kezeimmel a harangköteleknek is elég munkát adtam. Az istenszolgálatidő közepén, midőn a harangozónak már a toronyban kell vala lennie látván az espe-