Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

s lombos fák alatt, a mezőkön vagy szőllőkbcn, mikor csak időm kedvezett, majd mindennap elandalogtam két-három órát. Az ábrándozás ezen óráiban többnyire azon terveztem, hogy mikép lehetnék ezermester vagy mindentudó bölcs, s e végből szorgalmasan cljárdogáltam a szomszédban levő kovácshoz, asztaloshoz, salétromfőzőhez, gubáshoz, szűcshöz, szabóhoz, s csupa műkedvelésből segítettem dolgozgatni egyiknek is, másiknak is. A munkaiisztön már ezen zsenge korban annyira kifejlett bennem, hogy ha egyéb foglalkozásom nem volt, kijártam a mezőkre s vagy tarlót gyűjtöttem téli fűtésre, vagy tengerit, búzát s gabonát tarlóztam. Valóban e gyermek évek mintha előrevetett ködfátyol képei lettek volna későbbi életemnek, mely csakugyan örökös munka és foglalkozás között foly le. Elvégre szüleim beadtak az iskolába, amidőn azonban már 8-9. éves lehettem. Itt, miután olvasni s írni már az atyai háznál megtanultam, igen gyorsan haladtam előre, s különösen kitűntem a természetes szép előadásban és a betűírásban. Az elemi iskolák első osztályában bizonyos Lengyel Tódor volt a tanítóm, kinek csakhamar kedvencze levek, s ki engem már az első tanévben első eminensnek, tanulótársaim közt dictatornak (helyettes tanítónak) s felvigyázónak tett. ö a vizsgákkal járó ünnepélyek alkalmával is mindenkor engem alkalmazott szónoknak; mert az előadásban én soha sem szoktam megzavarodni, s ha valamit kifeledtem az általa készített alkalmi beszédekből, azt saját rögtönzésemmel mindannyiszor helyesen tudtam pótolni. Ez által tanulótársaim és a város népe közt annyira elterjedt jó hírem és nevem, hogy több tehetős szülő már kilencz éves koromban házitanítónak fogadna föl saját gyöngébb elméjű gyermekeihez. Ekkori tanítványaim közöl Farkas Mihályra és Kozák Györgyre még most is emlékszem, valamint arra is, hogy havi fizetésem egy véka búza s egy gömöje volt; egész nyáron pedig szabad zsendiczézés. A többek közt tanítottam bizonyos Dömötör József ügyvédnek is a fiát, aki egy szüreti ünnepély alkalmával poharat köszöntvén reám, a jelenlevő nagy számú úri vendégek előtt kortársaimmal megcsókoltatván kezemet azt jóslá: hogy főispán lesz belőlem (Bár úgy lett volna.). Érdekes lesz tán e helyütt megemlítenem azt is, hogy már ekkor - t. i. alig tíz éves koromban - szeretőm is volt, és pedig nem egy, hanem három is egyszerre. Egyikét Csonka Erzsi, - másikát Vörös Anna, - harmadikát Tóth Julcsának hívták, kik mindannyian a legkitűnőbb növendékek voltak a leányiskolában. E szerelmi viszony természetesen, tisztán platói gyermek szerelem volt, de volt annak természetes oka is, amit különösen a szülőknek jó lesz megjegyezni. Még azon időben t. i. fiúk és leánykák vegyesen, többnyire együtt s ugyanazon egy táncteremben jártak volt, részint a tanítói személyzet elégtelensége, részint az iskolaépület czélszerűtlen volta miatt. S azán a növendékek a mindkét nemű ifjúság részéről oly idősek, hogy az elemi iskolák végeztével többnyire vagy azonnal nősültek, vagy férjhezmentek. Egy részről tehát a mindennapi s közvetlen érintkezés fiú és lány között, - másodszor az érlődő kor ösztönei oly gyorsan fejlődtek, hogy az én - s az enyémhez hasonló szerelmeskedések, nagyon is természet szerintiek valának, habár tagadhatatlan, a tanulás és további fejlődés hátrányára. Híres és kapós gyerek voltam tehát én, már serdülő korom első éveiben is

r későbbi életem folyására azonban, annak tudata és erős érzete hogy ki, mi és mennyi vagyok én más kortársaim között, bizonyos önteltséget, érzülékenységet s nehélycsséget (susceptibilitást) fejlesztett ki bennem. Már gyermek koromban