Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben II. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 19. Debrecen, 1972)
Varga Antal: Csuka Sámuel, a „néplázasztó”
Varga Antal Csuka Sámuel, a „néplázasztó" Történetírásunk még adós a magyar parasztmozgalmak monografikus leírásával. Nagyszámú résztanulmányból ismerjük a parasztmozgalmakat, azok vezetőit, de már a kisebb jelentőségű, szűkebb területre korlátozódott megmozdulásokról keveset, vagy semmit sem tudunk. Ilyenek pedig nagy számmal voltak a feudalizmus utolsó szakaszában, amint a levéltárak feldolgozatlan anyagából megállapítható. Dolgozatunk is egy eddig nem ismertetett parasztmegmozdulás hőséről, a hajdúnánási Csuka Sámuelről szól, aki a XIX. század első felében az akkori Szabolcs megyéhez tartozó Polgár jobbágy és zsellér lakói antifeudális mozgalmának volt a vezetője, s ugyanakkor a nánási elégedetlenek képviselője az egész Hajdú-kerületre kiterjedő ,,Hajdú Társaság Jussai" mozgalomban. A napóleoni háborúk idejétől kezdve a paraszti árutermelés egyre erősebbé vált, amit azonban a feudális kötöttségek erősen korlátoztak. A jobbágyok elzselléresedése rohamossá vált, s a parasztság földszerzési lehetősége jelentéktelen volt. A válság megoldására országszerte sokféle kísérlet történt már a reformkorszakot megelőző időben is. Alig volt helység a tiszántúli részeken, ahol ne forradalmi élességgel vetődtek volna fel a parasztság körében a gazdasági és társadalmi átalakulás szükségszerűségének kérdései. A célkitűzések sokfélék, gyakran zavarosak, de mind a parasztság helyzetének megváltoztatása igényével indultak meg. A polgári parasztok, mint az egri káptalan jobbágyai úgy akartak a jobbágyi terhektől szabadulni, hogy a száz évvel előbb elvesztett hajdúszabadságot visszaperelik. 1608-ban szerezték meg Polgárt a hajdúk Homonnai Bálinttól, ezzel szaporodott hétre az ún. ,,öreg hajdúvárosok" száma. 1 II. Mátyás 1613. április 1-én Szoboszló, Nánás, Hadház, Vámospércs és Polgár hajdúvárosok részére kiváltságlevelet adott, s mindazokat a szabadságjogokat biztosította, amelyeket Bocskaitól kaptak. Mikor azonban 1614-ben a hajdúkat Polgár és Szentmargita puszta birtokába be akarták iktatni, a beiktatásnak az egri káptalan ellentmondott. A beiktatás elmulasztása ellenére is a hajdúk már korábban megszállták mindkét helyet, és mintegy száz éven át, a per végleges eldőltéig benne hajdúszabadságban éltek. 1701-ben Polgárt és Szentmargita pusztát az egri káptalannak ítélték vissza, a hajdúkat megfosztották szabadságjogaiktól, kivették a Hajdúkerületből és Szabolcs vármegyébe kebelezték be. Az 1715. évi XCV. tc. ezt megerősítette. A hajdúk vonakodtak az említett törvénynek eleget tenni, addig élvezett kiváltságaikról lemondani, s ellene szegültek a végrehajtásnak. Csak 1723 tavaszán a Pálffy János császári tábornok katonai segítségével sikerült a polgári hajdúkat „lecsendesíteni". Egy részük 1 Rácz István: A hajdúk története. (Hazafias Népfront, Budapest, 1957) 38.
