Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben II. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 19. Debrecen, 1972)

Benda Kálmán – Kenéz Győző: Barbiano generális jelentése a Bocskai-szabadságharcról

minthogy ennél a várnál biztosabbat és alkalmasabbat nem találtam, részint fekvése miatt, részint a vár körül elhelyezkedő szabad királyi városok miatt, részint pedig Thurzó miatt, aki Felséged egyik leghívebb embere.'

0 Itt aztán azon fáradoztam, hogy rávegyem a szabad királyi városokat és néhány vármegyét a személy szerinti felkelésre, s mivel ezek nem bíztak a vallonokban, hogy a vármegyék kívánságának eleget tegyek, úgy véltem, el kell bocsátanom őket. Annál könnyebben megtehettem ezt, mert míg velem voltak, azalatt sem tudtam semmiképpen sem szembeszállni az ellenséggel. Először páratlan ügyeskedéssel kimódoltam, hogy a sziléziai lovasságot beengedjék Eperjes városába, ez a lovasság azonban, anélkül, hogy erre bármilyen parancsot vagy engedélyt kapott volna, Felséged nagy kárára, önkényesen kivonult onnan.

41 Én pedig egyetlen embert sem tudtam a felkelésre rávenni. Amikor azután láttam, mennyire fontom, hogy itt maradjak ebben az országrészben - hiszen az ellenség legfőbb törekvése is az volt, hogy engem kivessen innen, minthogy amíg itt vagyok, a nemesség nem tud Felséged ellen határozottan fellépni -, úgy döntöttem, hogy megvárom az ostromot Szepes várában, és ott fogok elesni Felséged ügyéért. Rábeszéltem az említett Thurzó urat is, hogy Felséged nevéért tartson ki mellettem. Nem kevés fáradságomba került az sem, hogy üres ígéretekkel, nevezetesen tisztségek és adományok kilátásba helyezésével embereit is rábírjam a mi akaratunk és önfeláldozásunk példájának követésére. Féltem ugyanis, hogy be ne következzék az, ami az efféle fiatalemberekkel meg szokott esni, hogy ti. a neki szolgálók rábeszélésére meginog jószándékában. Végre mindent felprédálva megérkezett az ellenség, s hozzákezdett a vár ostromához. A harmadik napon odavontatott ágyúkkal törették a várat, s létrákat nekitámasztva, megkísérelték az alsó vár elfoglalását, de a mieink derekasan visszavetették őket, sokukat megölve és megsebesítve; ekkor halt tisztes hősi halállal, vitézül verekedve, saját századom zászlótartója is. Amikor az ellenség látta, hogy mindenfelől és minden lehetséges módon bátran szembeszegülök leghevesebb és legsűrűbb ágyútüzükkel is, és hogy a végsőkig védeni akarom magamat, tehát fáradozásuk hiábavaló, miután 22 napon át megszakítás nélkül verették ágyúikkal a várat, végül is december hó első napján abbahagyták az ostromot és elvonultak. Az ostrom alatt kénytelen volt az ellenség más, új ágyúkat is hozatni Kassáról és Lőcséről, miután az első idehozott ágyúk nem bizonyultak elegendőknek; közben néhány a mi ágyúink közül is hasznavehetetlenné vált. így aztán jutott időm arra is, hogy ismételten kijavíttassam azokat az ágyúkat, melyeket az övéik tettek tönkre korábban, és mivel másként nem ment, arra kényszerültem, hogy ezt igen nagy költséggel tegyem meg. Az elvonuló ellenség hátrahagyott 4 nagy ágyút, mert nem tudta őket elszállíttatni. Semmi sem bántott jobban, mint az, hogy jóllehet nagyon gyakori lehetőség kínálkozott a kitörésre, nem volt hozzá katonám. Nem volt, mert a rendes lovasság, amelyet hiába kértem, hogy tartson ki mellettem, ezt megtagadta és elment. Magam maradtam tehát a saját zászlómbeli 30 katonámmal, s ez a szám Thurzó úr jobbágyaival együtt is alig volt elegendő a hely védelmére; a jobbágyok közül is naponta szökdöstek, úgy hogy a 200-ból a végén alig maradt 60. Ezért arra kényszerültem, hogy magam is behúzódjam a belső várba, őket pedig - legalább az előadódó munkák elvégzésekor úgy őriztessem, mintha foglyok lennének. A várbeli őrszolgálatot pedig nappal és éjszaka egyaránt magam láttam el, saját katonáimmal . . ,

42