Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben II. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 19. Debrecen, 1972)
Benda Kálmán – Kenéz Győző: Barbiano generális jelentése a Bocskai-szabadságharcról
jelezte Bocskainak, s figyelmeztette: a jövőben óvatosabban járjon el a levelek küldésénél. Ez aztán súlyos gondba borította Bocskait is. Ugyanis éppen abban az időben történt, hogy Dampierre gróf Temesvárt szándékozván megtámadni, megugrasztott egy török csapatot, de úgy, hogy Bethlen Gábor saját testi ruházatát elhagyva, mezítelenül is alig tudott megfutni. Dolmányában egy hajdú meglelte egyik Bocskaihoz legutóbb írott levelének másolatát, ebben Bocskait már komolyabban megintette. Ahogy a levél eltűntét Bethlen Gábor észrevette, erről azonnal értesítette Bocskait. Körülbelül ugyanekkor érkezett meg a generális úr levele, 13 melyben Bocskai urat, annak az országrésznek más főrangúival együtt, a rakamazi táborba hívta, hogy ott az ország sürgető szükségleteiről tanácskozzék velük. Aminthogy meg is jelentek akkor az alábbiak: Báthory úr, ki követével képviseltette magát, azután Csáky István, Rákóczi Zsigmond, Melith Pál, Pethe László, valamint Kátay Mihály. 14 Ugyanakkor Bocskaihoz a táborból egyik barátja levelét is eljuttatták, amelyben az tudtára adta, hogy ha nem jönne el, a generális akarata ellenére el fogja őt hozatni (jóllehet ilyesmi még csak eszébe sem jutott soha senkinek), és ez volt az, ami teljessé tette kétségbeesését, mert biztosra vette, hogy árulása teljes egészében kitudódott. Tehát valamennyiünket s rajtunk kívül még néhány más személyt is meghívott magához Sólyomkőbe, 1 ' ahol akkor tartózkodott, s felfedte előttünk szándékát azért, hogy megtudja a mi akaratunkat. Mi akkor a nemes ausztriai uralkodóház kegyelmes és jóságos voltáról beszéltünk neki, melyet még azokkal szemben is gyakorol, akik a leggonoszabb bűntetteket követték el, feltéve, hogy észretérnek és kegyelmet kérnek. Ö pedig ténylegesen még semmi ilyesmit nem cselekedett, hiszen nem döntött bajba vagy veszedelembe egyetlen tartományt, egyetlen helységet sem, s nem adott arra okot, hogy miatta nagy költségeket kelljen kiadni. Ha tehát a lehető leggyorsabban ő királyi felsége elé járulna, ha előtte arcra borulva bocsánatot kérne, bizonyos, hogy ezen az úton teljes kegyelmet szerezne magának. Ám ha másként tesz, akkor eltévelyedését még nagyobb eltévelyedéssel tetézi, és magát, de barátait, feleségét, valamennyi szolgáját és hívét is a legbiztosabb veszedelembe taszítja. Ö azonban végső kétségbeesésében úgy döntött, hogy más oltalmat keres magának, és minden órában várva a török segítségét Gyuláról, 16 kezükre akarta adni várkastélyait s várait, maga pedig kincseivel együtt a nagyvezérhez akart menekülni, hogy még nagyobb támogatást kérjen tőle, mivel a török már korábban odaígérte neki az erdélyi fejedelmi széket; tőlünk pedig azt akarta mindenáron megtudni, hogy vajon készek vagyunk-e mellette maradni, nyomába szegődni, illetve csatlakozni hozzá, mikoris tőle hűségünkért és állhatatosságunkért jutalomban lesz részünk. Mi tehát - hogy veszedelembe ne sodródjunk - kénytelenek voltunk kézadással ígéretet tenni neki; erre egyikünket nyomban Gyulára akarta küldeni, hogy a segítséget mielőbb indítsák útnak. Mi pedig visszatérve Szentjóbra, közöltük mindezt a helybeli prédikátorral, a számtartóval és még néhány más bizalmas emberünkkel. A prédikátor megmagyarázta nekünk, hogy urunk szándéka bűnös, és hogy végveszedelembe döntenénk magunkat és hazánkat is; ha nem fedjük fel ezt az árulást, mi is cinkosokká leszünk. Ekkor határoztuk el, hogy az ügyet megjelentjük nemzetes uraságodnak, annál is inkább, miután a generális nagyon messzire van innen; mégpedig megjelentjük azért, hogy az egészet írja meg a generális úrnak, hogy azután ő gondoskodhasson a megfelelő ellenszerről." 17
