Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
Dankó Imre: A debreceni Déri Múzeum, mint tájkutató intézet
dése következtében inkább egy-egy vidékhez, területhez kötöttek. Nem mindenben mondható ez el a fővárosi múzeumokról, amelyek az egész országra vonatkoztatva végeznek és végeztek a múltban is kutató-, feltáró és feldolgozó munkát. A múzeumi szervezetek közigazgatási egységhez való kötése nem jelent komolyabb akadályt a múzeumok tájkutatási munkája számára, bár meg kell állapítani, hogy a közigazgatási határok általában nem esnek egybe a tájbeli, a történelmi, a gazdasági, földrajzi, etnikai stb. tagolódás határaival, és így azok merev alkalmazása gátló tényező lehet a tudományos kutatás számára. A magyar kultúrélet, a magyar tudományosság sajátos fejlődése magyarázza azt, hogy a nálunk kialakulni nem tudott tájkutatási intézeteket a múzeumok pótolják. Múzeumaink tudományos munkája jellegzetesen tájkutatási jellegű. Különösen azzá teszi komplex jellege, hiszen a jelentősebb, a tájkutatási intézeteknek minősülhetés szempontjából számba jöhető múzeumokban minden, a tájkutatásban jelentős tudományágat művelünk, mind a természettudományaikat, mind pedig a társadalmiakat. Az ásványtan és növénytan mellett foglalkozunk az embertannal, állattannal, a geológiával, sőt esetenként a meteorológiával is. Nem is beszélve a földrajzról, beleértve különféle ágait is: a településföldrajzot, az ember- és állatföldrajzot, a gazdasági földrajzot stb. De ott találjuk a múzeumokban a régészet és néprajz mellett a helytörténetet, a legújabb kori történetet, a képző- és iparművészetet, a nyelvtudományt, az irodalomtudományt és még sok minden mást is, az adottságóknak és a lehetőségeknek megfelelően. A múzeumokban folytatott legkülönfélébb tudományos kutató- és feldolgozó munkát a módszer fogja össze, egységesíti; a történeti aspektusú kutatás. Még azokban a ritka esetekben is, amikor úgynevezett récens tudományos kutatásokat folytatnak a múzeumokban. Abban sem különböznek a múzeumok, illetve a bennük folyó tudományos kutatások a tájkutató intézetek munkájától, hogy sok esetben a bennük folyó tudományos tevékenység profilírozott. A profilírozást ugyanis a múzeum működésének helye, a táj adottságai indokolják és amennyiben volnának tájkutatási intézeteink, úgy azok is profilírozódnának. Ilyen bevezető után arról szeretnénk néhány szót szólni, hogy a debreceni Déri Múzeum mennyiben és hogyan lett tájkutató tudományos intézet. Alapjait tekintve úgy, hogy Debrecen városa egy óriási kiterjedésű földrajzi táj központja, hogy gazdaságilag, társadalmilag, történelmileg jól körülhatárolható terület vezető, jellegzetes települése. A város múzeuma ennek megfelelően egy nagy táj múzeuma is. Kutatóés feldolgozó munkájában komplex módon, több tudományág művelésével kívánja a tájat mindinkább megismerni és megismertetni. A debreceni múzeumnak, amely csak a Déri-gyűjteménnyel való bővülés után kapta a Déri nevet; kezdettől fogva hangsúlyos kutatási területe volt a helytörténet. Ezt Debrecen sajátos városfejlődése indokolta, valamint a városnak a magyar történelemben elfoglalt előkelő helye. A várostörténethez kapcsolódóan ugyancsak kezdettől figyelemre méltó volt a múzeum irodalomtörténeti, művészettörténeti és iparművészettörténeti kutató- és feldolgozó munkája. A szigorúbban vett tájkutatási munkát elsősorban a néprajztudomány, valamint a középkori régészet intenzív művelése által folytatta múzeumunk. Ezen a téren jelentkeztek Zoltai
