Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
Andrásfalvy Bertalan: Dunántúli pásztorkodás – alföldi pásztorkodás
Van-e tehát az alföldi pásztorkodásnak mégis modellje? Van, de az elmondottakból világosan látszik, hogy az nem az egész Alföldet jellemezte, hanem csak annak egy részét és egy meghatározott időben. Az alföldi pásztorkodásnak, állattartásnak elnevezett modell helyes értelmezéséhez ismételten hangsúlyoznunk kell vonásainak történetiségét. 1. Az Alföld erdős, ligetes területekhez tartozott, a fátlan, puszta felületek a XVII—XVIII. században kezdtek kiterjedni. 2. A településhálózat sűrűsége sem tehette ezelőtt lehetővé azt a nagy nyájas pusztai pásztorkodást, melyet pl. a Hortobágyról, a Kunságokról és Kecskemét környékéről ismerünk. 3. A pusztai, nagy nyájas legeltetés és a pásztorság kialakulása nagy fokú társadalmi rétegződésre mutat. A kapitalizálódó, árutermelővé váló paraszti közösségekben helyet kapnak az állatőrzés specialistái, a pásztorok. Ez a folyamat a falusi, hagyományos, önellátó, paraszti közösség és nagycsaládi munkaszervezeti forma felbomlását tételezi fel. Az Alföld, különösen a Szolnoktól keletre és délre eső terület 100—200 évvel járt előbbre ebben a gazdasági, társadalmi átalakulásban. Ezt az átalakulást döntő módon éppen az Alföld egészének újratelepülése indította el. Így jött létre az egyedeiben polgárosodó, kapitalizálódó vagy agrárproletárrá váló, de mindenképpen árutermelő paraszti társadalom, mely közösen fogadott pásztor kezére bízta állatvagyonát, hogy munkaerejét, tevékenységét a termelés más területén is kamatoztathassa és ugyanakkor a birtokában vagy rendelkezésére álló távoli, már gabonatermelésre - alkalmatlan területeket legeltetéssel hasznosíthassa. Amikor ezzel szemben a dunántúli pásztorkodás bizonyos mértékig fiktív modelljét megalkotjuk, tulajdonképpen továbbra is az alföldi modell körvonalait mélyítjük el. 1. A Dunántúlt is az alföldihez hasonló sors érte: a törökdúlás és a pusztásodás, bár az nem tett akkora területeket tönkre, mint az Alföldön. Az éghajlat és a talaj jobban kedvezett az újraerdősödésnek. A pusztult falu helye nem maradt fátlan, hanem ha legeltettek is, cserjéssé, bozótossá fejlődött. A települési hálózatot ez a pusztásodás nem változtatta meg gyökeresen. A törökdúlás után főként Baranyában és Zalában újraélednek a kis lélekszámú falvak, a nemzetségi falvak utódai. 2. A paraszti gazdálkodás később lépett az árutermelés, a gabonatermelés útjára. Később bomlott fel •— a sok esetben törökidőket helyben átvészelt — a faluközösség és a családi, nagycsaládi munkaszervezet. Az erdősödésnek köszönhető, hogy a jószágállomány nem szorult a más művelésre alkalmatlan, fátlan területekre, hanem az tovább folyhatott az erdők haszonvételével együtt, a családi munkaszervezet keretében. A társadalmi és természeti feltételek lehetővé tették az egyéni legeltetés fenntartását, több helyen egészen a századfordulóig is. Amíg az úrbéri viszonyok lehetővé tették az erdők, vizek és nádasok összetett haszonvételét, a jobbágyság nem tér az egyoldalú gabona-árutermelés útjára, az állattartás a családi keretek közt marad és nincsen szükség a családtagokat tehermentesítő közös pásztorokra. Az állatok őrzői, felügyelői a serdülő legények s a család legöregebb férfitagjai.
